Egri Viktor: Agnus Dei, Égő föld

Agnus Dei

— Nem talán, hanem bizonyosan ... Csak ezt akartad mondani nekem? — Ezt és mást is... Most miért kerülsz, miért haragszol rám? — Ostobaság, Janó! Semmi okom, hogy haragudjak. Csak valami elmúlt, lezárult... Te mész a magad útján, én az enyémen. — Engem nem téveszthetsz meg. Gyűlölsz és megvetsz — ismételte konokul. — Más fiú is zsidózott, de te' fel se vetted. — Más fiú nem aludt velem egy ágyban, mintha a testvérem lett volna. Más fiú nem evett a mi asztalunknál, mint te. — Emlékszem mindenre, nem felejtettem el — felelte zavartan. Furcsa volt a zavara és a mentegetőzése. Mi oka volt, hogy a múltat, a régi vitáinkat felidézze? Arra gondoltam, bizonyára sűrűn jár gyónni és áldozni. Leliotán élő papszakácsnő nagyanyja verhette beléje a jámborságot, s itt talán olyan lelkipásztor a gyóntatója, aki nem teszi vakbuzgóvá, emberséges tanácsokkal leoldja róla a bogáncsként rátapadó előítéleteit. De higgyek-e neki, higgyem el, hogy jó ítéletű, egyenes jellemű emberré válik? Tálán igen, az anyja ritka jó lélek, hogy zokszó nélkül kitartott hirtelen kezű, részeges férje mellett. Emlékszem, mennyire vigyázott rá, hogy az ura elvégezze munkáját, és megőrizze emberi formáját. Tudtam a Kubi úrhoz fűződő barátságáról is — ilyesmi nem maradhat titokban a házban —, tálán ez is enyhítette Jankó ellenszenvét. Könnyen hajlok rá, hogy elnézzem a mások hibáit, most is ilyen hangulat vett rajtam erőt, ám ekkor egy emlék merült fel bennem, s ellenállhatatlan erővel követelte, hogy szóvá tegyem. Tálán azért történt, mert éppen zsidó húsvét volt. — Te, ugye, szeretted a maceszt? — Most is szeretem. — Egyszer mégis kiköpted. Előttem köpted ki. Nem mondtad, de láttam a képeden, miért tetted... Azt hitted, ex