Egri Viktor: Agnus Dei, Égő föld

Agnus Dei

miként morzsolta össze bitang barbársága fél Európát, és vallok arról is, mi tett azzá, aki vagyok; a kétségbeesés, az emberkín nehéz éveiben mi őrzött meg engem, hogy magányomban és kétségbeesésemben el ne vesszek, tanú maradhassak az elembertelenedett, gyilkos világ zűrzavarában. Látom, messzire elkanyarodtam. Vissza kell térnem Jankóhoz. Egy vasárnap hazalátogattam. — Miért kerülsz engem, Heini? — állított meg Jankó az udvaron. — Ritkán járok haza. — Akkor is benézhetnél hozzánk néhány percre. Azelőtt megtetted. Meglepett az arca, a mosolygása. Nyájassága baráti volt, szinte vártam, hogy folytassa: Adj kezet, ne tartsunk haragot! Nem volt rá okom, hogy barátilag átöleljem, de nem is nehezteltem rá. Akkor azt hittem: a barátságok szövődnek, de nem tartanak egy életen át. Érettebb fejjel, évek múltán világosabban láttam, hogy a gyermekkori barátság megmaradhat akkor is, ha elszakadtunk egymástól, és évekig, késő öregkorunkig nem látjuk egymást. Vajon köztem és Jankó között létezett-e ilyen ifjúkorban szövődött barátság? Olyan kapcsolat, amelyre az ember jó érzéssel gondol vissza, elfelejti rossz perceit, tüskéit? — Egyszer azt kérdezted tőlem, miért gyűlöllek. Én tagadtam, pedig igazad volt. Gyűlöltelek! — mondta Jankó. — Most nem? — néztem rá. Állta a pillantásomat, csak a szeme szűkült össze. — Hidd el, nem gyűlöllek! A tieidet sem. Anyádnak sohasem engedem meg, hogy a vizesvödröt cipelje, ha a kútnál látom. — Köszönöm, Janó — feleltem, és menni akartam. Megragadta a karomat. — Ne szaladj! Eszembe jutott, milyen érdekesen magyaráztad a boltosok dolgát. Talán igazad volt. 60