Egri Viktor: Agnus Dei, Égő föld

Agnus Dei

verve, nem éreztem, hogy kudarc ért. Az esperes űr szeretettel fogadott, ünnepi asztalához akart ültetni engem, aki még kamasz voltam — de meg kellett éreznem, hogy nem tekintett a vérének. Nem ártott, hogy ezzel így magamban — bántó kérdések felvetése nélkül — végre tisztába jöttem. Ki lehetett akkor az anyám apja? Egy forróvérű falusi legény tehette Lina nagyanyámnak a szépet, teherbe ejtette, aztán kereket oldott, otthagyta. Még szerencse, hogy leányanya létére védelmet, egy életre szóló munkát talált az esperes úrnál. Az az ismeretlen apa már nem érdekelt, talán nincs is már az élők sorában, semmi értelme, hogy kutassak utána. Késő este értem haza. Jakab urat találtam a konyhánkban. Meglepett, hogy oly otthonosan ült az asztalnál. Mikor kiraktam nagyanyám ajándékait, felállt, és lassan menni készült. — Maradjon, Jakab űr, ha nincs más dolga — kérlelte anyám. — Nem akarom zavarni magukat — szabadkozott. Ott maradt, és evett abból a kalácsból, amit nagyanyám küldött. Egy szóval sem kérdezte, milyen zsírral sütötték, csak ette jóízűen a tréflit. Nekem akkor jólesett, hogy történeteivel úgy elszórakoztatta anyámat. Talán nem volt olyan okos és művelt, mint Heini orvos fivére és a jogot tanuló Simon, de borsos adomáival, kifogyhatatlan mesélőkedvével túltett rajtuk. Anyám szívesen hallgatta, és marasztalta, apa temetése óta akkor hallottam először újra nevetni. Jakab úr gyakran benyitott hozzánk vacsora után. Belelapozott a könyveimbe, forgatta a füzeteimet, és csettintett a nyelvével, ha jó jegyet látott a dolgozatok és szabadkézi rajzok alatt. — Okos fia van magának, Katinka — jelentette ki egyszer. — Az én okos fiamból szurtos inas lesz — felelte anyám kedvetlenül. — Arról egyszer még beszélnünk kell, kedves! Hirtelen elfutotta arcomat a láng. Mi jogosította fel, hogy 54