Egri Viktor: Agnus Dei, Égő föld

Agnus Dei

Nem beszélt kenetesen, mintha a szószékről szólna hozzám. Az intésében volt valami természetesség és atyai jóság, ami a hívei szívének bizonyára jólesett. Később, évek múltán értettem meg csak igazán, hogy jó pap volt, az a fajta, akit a gondviselés arra rendelt, hogy megfáradt véneknek, gyerekeiktől elhagyott öreg szüléknek haláluk előtt vigaszt adjon. De én most türelmetlen voltam, szerettem volna papos fejtegetéseit félbeszakítani, hogy rám figyeljen, az én sorsom fordulását vegye fontolóra. Ismét teletöltötte poharamat, és kedveskedve megpaskolta a kezem fejét. — Igyál, fiam!... Ünnepünk van, Krisztus Urunk feltámadott! Egy hajtásra kiürítettem a poharat, és már a nyelvemen volt, hogy nagyapámnak szólítsam, de más csúszott ki a számon: — Inasnak megyek, főtisztelendő atyám. — Inasnak, te? ... Mifélének? — Megtanulom a szerelést, a sofőrmunkát, az autóvezetést. — Anyád akarja? — Én akarom. Még nem szóltam neki, de így lesz. Nem szeretnék még évekig terhére lenni. Az esperes úr kihörpintette maradék kávéját, és soká nézett szótlanul. A sok szesztől zavaros szeme lassan kitisztult, fényt kapott. — Derék dolog, hogy meg akarod könnyíteni édesanyád életét — mondta aztán melegen. — Jóravaló fiú vagy. — Szünetet tartott, és egyre nézett. — Szükségünk van jó mesteremberekre, igaz keresztény katolikusokra, igaz hazafiakra. Te az leszel, bízom benned. Csókra nyújtotta kezét és elbocsátott. Másnap csak a templomban láttam. Mise után kocsira ült, hogy visszaadja a látogatást a diósi fűúrnak. Kora délután búcsút mondtam nagyanyámnak és a paplaknak. Gyalogszerrel indultam hazafelé. Az egész úton az esti beszélgetést forgattam a fejemben. Nem voltam le53