Egri Viktor: Agnus Dei, Égő föld

Agnus Dei

jem tervemnek, ő maga tegye szóvá a jövőmet, továbbtanulásom lehetőségét. — Megjárja, főtisztelendő űr. Egyetlen hármasom lesz a bizonyítványomban — mondtam, és úgy csüngtem ajkán, mintha valami kinyilatkoztatást vártam volna. — Örömmel hallom — bólintott a főúr. — És hogy van édesanyád? Egészséges? Minden örömöm egyszerre odalett, hogy másfelé kalandozott a szava. — Mostanában már jól van — mondtam, csalódásomat takargatva. — Mostanában? — nézett rám kérdőn. — Igaz, anyádnak kevés öröme lehetett. Apád nem élt Istennek tetsző életet. Ne vessünk azért követ rá. Az Úristen nyugosztalja! Az ellenkezés ördöge szállt meg, s nem tudtam magamba fojtani: — Nem az ő bűne, hogy annyi rosszat tett. Mások az okai. Az emberek, a háború! — Mit beszélsz, te gyerek? — pirított rám az esperes űr. — Mindenki maga felel a sorsáért, a tetteiért. Az Üristen nem avatkozik bele. Az eredendő bűntől mindenki maga szabaduljon. Azért kapott lelket. Választhat a jó és a rossz között. Apád a rosszat választotta... A háborút okolod? Abban is megőrizhette az ember a lelke tisztaságát. Nem kellett, hogy bemocskolja magát. Keservemben csak gyűrtem magamba könnyeimet, és békétlenül kifakadtam: — Miért tűrte az Úristen a háborút? Kinek volt hasznára? Az esperes feddően emelte fel jobbját. — Ne káromold az Istent!... Éretlen fejjel beszélsz. Egyszer megtanulod te is, hatalma volna rá, hogy minden gonoszat és aljasat elfojtson, mégsem teszi. Az ő szent akarata, hogy mindaddig háború és gyűlölködés legyen a földön, amíg az ember nem válik jóvá, az Úr angyalaihoz hasonlatossá. A boldogságot megkeresni, ez az első kötelesség. A másik meg az, hogy másokat boldoggá tegyünk. Ez a szeretet vallásának parancsa. Ezt mulasztotta el apád, ez volt a bűne. 52