Egri Viktor: Agnus Dei, Égő föld

Égö föld

Hajrá! Fogy az út a lovak patái alatt, és minden pillanat közelebb hozza urához. — Mikor érünk Paviába, Helmekisz? — Az út nagyobb darabja már mögöttünk van, felséges asszony. Alkonyat felé elérhetjük a tábort. — Ott leszünk! Rozamunda arcát az izgalom lázas pírba vonta, s mintha minden íze külön-külön reszketett volna a várakozás boldogságában. Rohanni, rohanni! Nem látta most a felégetett és kifosztott tartomány pusztaságát, a síkság halott csendje sem bántotta — itt a pestisnél is szörnyűbben dúltak Alboin longobárdjai, letarolták az országot, elhajtották a lábasjószágot, csordákat és nyájakat, s olyan pusztítást vittek végbe, hogy semmi élő nem akadt mérföldekre az út mentén. Délben lepihentek a Pó partján, hogy a lovakat megetessék, megitassák, és ők maguk is néhány harapás hússal csillapítsák éhségüket. Borzongtató meleg szél jött délről, a víz felől. — Ez a tavasz szele, királyné — szólt Helmekisz. Rozamunda félig lehunyt pillák mögül nézte a ferdevállút. Milyen buzgó és gondoskodó, lesi a kívánságait, a gondolatait, ott van a sarkában, hajnal óta egy tapodtat se mozdul mellőle, maga hozza a parázson sült húst, és borral kínálja, kiszolgálja, mint egy asszonycseléd. Hű embere ez a nőtlen férfi, érzi állandóan minden idegével. Ahogy tapogató és bírálgató tekintettel leste a férfit, az lassan elpirult. — Kívánsz még valamit, úrnő? — hajolt feléje. Rozamunda elnézett fölötte. Szerette így lángba hozni, aztán csodálkozó pillantással és közömbös szóval lehűteni. Ismerte a hatalmát fölötte, jólesett a csipkedő dévaj játék. — Látod, a komornám velem örül. Estére látni fogja kedvesét, Peredeót. Pedig én neked szántam Gardát... Gepida főember leánya, rangodhoz illő asszony lett volna. Mindenről elkésel, ember. Elszalasztod a szerencséd. — Jó nekem így is, asszony nélkül — szólt Helmekisz, és lehajtotta fejét. Nem tudott most a királyasszony szemébe ,450