Egri Viktor: Agnus Dei, Égő föld

Égö föld

nézni. Belül megreszkettette valami gyötrelmes édes érzés ... Valamikor régen, évekkel ezelőtt, milyen megfoghatatlan volt számára Alboin vágyódása. Puhaság, ha férfi így szenveleg és gyötrődik, asszony után vágyódik. Szerelem? Képzelgés és köd! Ezt hitte régen ... Azóta megismerte ő is ezt a nyugtalan viharzást, az érzéseknek ezt a hullámzó áradását, amely hol égig emeli, hol a pokol tüzes katlanaiba sodorja, s minden gondolatát lefoglalja ébren és álomlétben is. Karddal ütött seb nem sajoghat úgy, mint egy megvető pillantás. A kínok leggyötrelmesebbje, ha egy aszszony ilyen elérhetetlenül ég az ember vérében. De vajon mindig ilyen elérhetetlen marad? Itt van a közelében, izzó szerelemmel magához téphetné, de annyi ereje sincs, hogy a karját kinyújtsa, valami bűvölet kerítette hatalmába, csak borzong, reszket és ömleng magában. Sápadttá és holdkórossá teszi ez a természetfölötti érzés. Gyenge és alávaló ember, hogy nem mer mozdulni, nem mer szólni sem, pedig képzelete bujtogató izgalmában szeretné csókokkal elborítani az észveszejtően szép asszonyt. Ha életét is kockáztatná, ölbe kéne kapni és rohanni, rohanni vele, mint ragadozó fenevad a zsákmányával. Gyenge és'alávaló, hogy féltékenységet sem érez. Boldog, hogy Paviába kísérheti, az urához. Éjszaka már Alboin sátrában hál, és karjai közt elalél. Mindezt világosan látja, tisztán érzi, és nem lázad fel, de belemerül ebbe az asszonyos, beteg érzelgésbe — kan disznók túrnak így a pocsolyák meleg levében. — Minden jól van, ha melletted vagyok — mondta tört hangon. Rozamundának még a szeme is kacagott. — De kevéssel beéred, ember! Végigvágta a nevetés és a szó is Helmekiszt; csak összeharapta száját és hallgatott. Lóra ültek megint. Egy darabig embermagas sás között vezetett az út, aztán újra füves síkra értek, és túlnan, a folyam jobb partján violaszín párák mögül hegyek bukkantak fel. Rozamunda megállította lovát, és elnézte a tavaszias tündöklésbe merült tájat, a Pó aranyosan csillámló vizét, ,451