Egri Viktor: Agnus Dei, Égő föld

Égö föld

pallost a kezébe, hogy apja nyomdokaiba lépjen, és egy­kor majd ő is vérével áztassa ezt a telhetetlen, piros em­bervért szomjazó földet. Miféle dőre ábránd, felhőt kergető álom! Más eszményt adni a villogó, kifent vasakkal élőkön és holtakon átgá­zoló barbár világnak! Elűzni a lelkekből az ölés és föld­foglalás démonát, megszabadítani őket a prédaszerzés, a birtoklés és rablás ördögétől, s virágzó édent, földi para­dicsomot, a béke ligetét varázsolni itt ezen az áldott sík­ságon, ahol minden oly bőségben teremhetne, ha ember keze nem ragadna örökkön gyilkoló fegyvereket! Széttekintett az est fátylaival takaródzó tájon, és a szí­ve megnehezedett, vergődött a mellében, mintha őt is seb érte volna, soha be nem hegedő, gyógyíthatatlan seb. Nem érezte még ilyen súlyosnak az öregség terhét, mint e pil­lanatban, ahogy sebesültek és holtak közt botladozott ki­égett szemmel, mint ereje végére ért s tudásából kifosztott tehetetlen aggastyán. Milyen keveset segíthetett! Olykor­olykor enyhíthette valaki szenvedését, felszáríthatott néhány könnycseppet... Semmiség az ember mérhetetlen gyötrel­meiben! Alboin borba, részegségbe és kéjelgésbe kezdte ölni rop­pant indulatait. Valamerről egy koromfekete hajú latin leány került a sátrába; Flávia volt a neve. Csodálatosan csillogó nagy ár­tatlan szeme volt a leánynak, de tűzlángok szikráztak ben­ne. Ügyes és tapasztalt szerető volt, apró csókokkal, kígyó­ként meg-megvonagló testtel, csiklandó bujasággal gyúj­totta lázra érzékeit. Egy kora hajnalon madárcsicsergésre ébredt. Amikor ki­lépett sátrából, még szürke volt az ég, s a tábor mögött feketén strázsáltak a píniák. Nagyot nyújtózott, a csont­jait ropogtatta, és ásítva körülnézett a hajnalodásban. A tábor még aludt, csak a várfal felé tolt őrszemek fi­gyelték a homályt, hogy a város védői a sötétség leple alatt meg ne lephessék az ostromlókat. Aludt a sátorban Flávia is. Alboin szája keserű lett, amikor a leány gyakorlott öle­,446

Next

/
Oldalképek
Tartalom