Egri Viktor: Agnus Dei, Égő föld
Égö föld
relmes nyár. Ne gondolj most Itáliára! Mindig csak azt érezd, hogy veled vagyok és szeretlek! Kimondhatatlanul szeretlek! Alboin gyengéden, hálás szívvel magához ölelte, de az asszony forrósága nem tudott tüzet gyújtani benne. Hat hónapja már, hogy alig mozdul mellőle. Most úgy érzi, hogy esztendők múltak tavasz óta; minden hónap egy átkínlódott esztendő. Az egész szerelmes nyár csak csömört hagyott benne. — Tavaly könnyebb volt ... Együtt vártuk a gyermeket. Ez a szó megütötte Rozamunda szívét. Szemrehányást és vádat érzett benne. Látta nemegyszer, hogy Alboin éberen figyeli. Nem szól, nem kérdez, de keresi a várandósság jelét rajta. Gyermeket akar, fiú utódot, mintha csak ez a vágy kergetné újra karjaiba, hogy öleléséből örökös szülessen, aki egykor a helyére áll. Ez éleszti, ez ad lángot a szerelmének, de a hónapok múlnak, és ő meddő marad. Reszket és fohászkodik, új élet azonban nem fogan a méhében. Egy hajnalon sírva fakadt a férfi előtt. Alboint felingerelték a könnyek. Nem szólt, csak fémesen villanó tekintetet vetett Rozamundára. Az összeborzadt, olyan hideg és gyűlöletes volt a pillantása. Hiába áhították mind a ketten a szerelmes összeborulást, a megtermékenyítő ölelést, most nem tudtak többé felhőtlen örömmel egymás mellett lenni. A csókjuk megkeseredett, mint a méz, amelybe erjesztő morzsa hull. Fájt a közellét, és sebet ütött még a közönyösen odavetett szó is, mely mögött Rozamunda vádat és szemrehányást neszelt. Alboin ilyenkor kora reggel nyergeltetett, és elnyargalt a tópartra. A vérének kellett a sebes vágta, hogy elűzze visszafojtott indulatait. A parton megállt egy mélyen a tóba nyúló földnyelven, és soká elnézte a párának s a fénynek szivárványozó játékát a víz ezüstösen villanó tükre fölött. Elnézte a halászokat is, akik bárkáknak beillő mély járású csónakokkal kieveztek a sással sűrűn benőtt öbölből a tó közepére. Békét árasztott a táj, a dombokon a szőlőt szüretelték éppen, s ének szállt feléje, békítően simo,424