Egri Viktor: Agnus Dei, Égő föld

Égö föld

gatta, arcát és csupasz nyakát belepte az ökörnyál foszló fátyla, és lassan megnyugodott. Talán nem is kellene elkívánkoznia innen az ismeretlen idegenbe, hiszen ez a föld is szép; bort, búzát bőségben terem, és erdeinek vadja anynyi, hogy vadászaival akár száz esztendeig pusztíthatná. Miért is ég annyira vérében a kívánkozás az idegen és ismeretlen után? Vajon ezek a pannon halászok is elkívánkoznak innen, az ízes halakat ontó víztől, a szőlőt mívelő cselédek a dombok tanyáiról? Ha megkérdezné őket, vajon mit felelnének? De nem, királyi méltóságához nem illik, hogy kérdezgessen, velük szóba álljon. Mikor visszafordult a tópartról és palotájához közeledett, újra elfogta a békétlenség, haragudott magára, hogy akaratlanul is megbántotta Rozamundát. Alig esteledett, utánament a hálóházba, és kívánta, hogy szerelme visszahozza a lelke csendességét. — A méhem még gyenge, de ha erőre kap, megint lesz gyermekem. Kérdezd meg Maxentiuszt! — mondta Rozamunda. Forró volt az éjszakájuk. Az asszony elragadtatott hálával adta vissza szenvedélyes csókjait, mintha Alboinba akarna olvadni. Szegény teremtés, gondolta a férfi, és valami új, apás szeretettel dédelgette. Reggel Rozamundában friss bizakodás gyúlt: talán ez az ölelés tette anyává. Magabízóan mosolygott, tele volt reménnyel, és az öröm eláradt rajta. Alboin Ogilulfot, a kémek vezetőjét hívatta. Magas termetű és jó alakú férfi volt, sötét haját a szokástól eltérően kurtára nyírva viselte, és keskeny ajka fehérebb volt, mint más longobárd férfiaké. Nagy, barnára sült keze a kardját markolta, ahogy Alboin előtt bókolt. — Hívattál, felséges uram. — Elmégy Venetiába és onnan tovább Liguriába... Ügyes és ravasz légy! Tudni akarom, mi történik odalenn. Embert vihetsz magaddal, amennyit akarsz. — Értelek, nagyúr! — hajlongott Ogilulf, és okos, szép ,425