Egri Viktor: Agnus Dei, Égő föld

Égö föld

cse elborítja már a kertek gyeppárnáit, a szőlőtőkék pedig leveleiket lehullatva, gazdag fürtökkel szedetlenül állnak. Alboin hívatta hercegeit. Egyetlen embere sem áhította, hogy most ősszel, a bizonytalan tél küszöbén meginduljanak. — Mi Jesz, ha a tél hidege sem végez a rémmel? — kérdezte Autrik békétlenül. — Várnunk kell — bólintott Klef komoran. — Megmondtam neked, felséges úr, és nektek, kedves testvéreim, hogy kemény őrök az Alpok hegycsúcsai. Most bennünket védenek a döghaláltól. Várni, várni, várni! A tanácskozás nem hozhatott más eredményt; egyiküknek sem volt ínyére a tétlenség, de nem dönthettek amellett, hogy felkerekedjenek; tudták mind, hogy ebben az esztendőben nem törhetnek ki Pannónia határaiból, mert minden megmozdulásuk rájuk szabadítaná a döghalált. A hercegek tiszteletére rendezett díszlakoma után ismét magukra maradtak ők ketten palotájukban. Alboinnak a vadászatok sem hoztak örömet. Bölényt és vadkant öltek halomra, ám a hajrának most nem volt izgalma, a sok állat csak hullott, a vér patakzott, és sem a serkedő hajnal, sem a rejtelmeket takaró alkonyulat nem hozta meg a régi vadászatok szívet dobogtató jó ízét, forró örömét. Alboin hovatovább gondterhesebb és fanyarabb lett. Már Rozamunda közelléte sem hozott számára megnyugvást, egész életkedve mintha fonnyadozott volna, belefáradt ebbe a türelmet parancsoló, gyötrelmes várakozásba. Rozamunda látta, hogy a férfi kedélye elborul, a tétlen várakozás mintha kiszívna belőle minden derűt és életkedvet, s rettegett, hogy a tavasszal fellobbant friss szerelme tüzét betakarja a hamu és csak darabos salakja marad. — Ezt az utolsó telet még ki kell itt bírnunk! — bátorította, és megcsókolta a kedvetlen embert. — Tavasszal minden úgy lesz, ahogy tervezted. — Még egy telet tétlenül várni! — tört ki a sóhaj Alboin melléből. — Meglásd, a tél is hamar elmúlik, mint ez a szép, sze,423