Egri Viktor: Agnus Dei, Égő föld

Égö föld

— Hagyjátok! — intette le Alboin az ingerülten keresgélő testőröket. A kalmárok fogcsikorgatva, de pisszenés nélkül újra felrakták kordéikra a sárba taposott és összepiszkított árut. Alboin zavartan nézte a kapkodó málházást. Sehogy se tudta elhinni, hogy igaz a dögvész híre ... A vezető földig görnyedt előtte: — Legkegyelmesebb urunk, eressz utunkra! — Ha igaz a beszéd, mehettek, akár vásárt is csaphattok nálam. De addig maradtok, míg megtudom a valót! Még aznap elnyargalt délre három legügyesebb kémje. Kínzó dühvel várta visszatérésüket. Lecsapatja a kalmárok fejét, ha megcsalták, megtévesztették. Negyednap visszajött az első kém. — Felség, a kufárok nem hazudnak — jelentette. Szeméből kilobogott a rémület, mintha hátában érezné a dögvészt. Ott járt az Alpok lábánál, és látta a rettenve menekülő népet. Alboin kardja után kapott. — Hazudsz te is velük! — kiáltott fel, magából kikelve. — Istentelen gazok, ki látott márciusban döghalált?! Az ember a lába elé roskadt. — Tépesd ki a nyelvemet, ha hazudtam ... Haljak meg itt a lábadnál... Mediolanumban, úgy mondják, egy nap százan hullottak el. Alboin elfeketült arccal figyelt. Ogilulf, a kém, legügyesebb embere volt. Nincs oka rá, hogy valótlant mondjon. — Láttad magad? — Akik futnak, azok nem hazudnak, felséges uram! A télen még kitartottak. Bíztak, hogy megszakad a vész, de kora tavasszal új erőre kapott. Fut a fél ország. Nem félti senki a vagyonát, csak a puszta életét. Ogilulf után megjött a másik két kém is. Ök már délebbre jutottak, és látták, hogy az első meleggel pusztítani kezd a döghalál. Odalenn hamarább jön a forróság, gyorsabb lábon rohan a vész. Szomorúság és vigasztalan siránkozás, amerre léptek. Akinek ereje bírja, menti vagyonát ,419