Egri Viktor: Agnus Dei, Égő föld

Égö föld

fel a hegyekbe, ahová még nem hatolt a rém. Falvak, városok üresen tátongnak, csak kóbor ebek üvöltenek gazdátlanul a kő között. A házak átka! Mennél több ember zsúfolódik össze a nyirkot lehelő szennyes kövek közt, annál jobban hullanak. Alboin izgalomtól elfúlva töprengett. Ha így van, ahogy kémei jelentik, bűn megmozgatni a hadat. Nem teheti ki embereit a döghalál átkos veszélyének. Várni, várni, míg elvonul a vész. Meggondolatlanul, bolond fővel nem adhat parancsot az indulásra, nem viheti pusztulásba népét. — Eresszétek szabadon a kalmárokat! Hadd fussanak, amerre akarnak! — rendelkezett. Azok sietve szedték sátorfájukat, és elkerekeztek Aquincum felé. Március volt. Ideje jött, hogy mag alá készítsék a földet. Oj gond, új munka, amivel már nem számoltak. A föld nem maradhat parlagon. Ki tudja, mikor mozdulhatnak, mikorra szakad vége a vésznek, a döghalál rémének? Kell az új szemes termés, új takarmány, széna és szalma, ha csak ősszel indulnak. A hercegségekbe elnyargaltak a futárok. Vetni, dolgozni! Bevárni a vész múlását! Futár ment az Elbához, a szászokhoz is: ne mozduljanak addig, amíg nem üzen. Alboin megtört, egészen összezúzódott ebben a váratlanul rászakadó tétlenségben. Nézheti elkeseredve, hogyan túrják a pannon rabok a földet. Hiába van tavasz, az egész élet megkeseredik, bőrét hiába simogatja a meleg, nem vidul fel tőle. Harc és gyarapodás nélkül múlnak a hónapok: rabnak való élet! Rozamunda bátorítani és vigasztalni akarta: — Miért gyötrődsz, uram? — Nem érzed, hogy így megfúlok?... Ha mozdulhatnék! — Pedig örülnöd kéne! Alboin csodálkozott. Ennyire nem érti őt az asszonya, hogy a tétlenségben örömet lásson! Véres és fénytelen ,420