Egri Viktor: Agnus Dei, Égő föld

Égö föld

10 Felkerekedésük előtt Alboin a kincstár zsákmányolt drá­gaságaiból jutalmat osztatott ki azoknak, kiknek kardja sűrűbb rendet vágott a gepidák soraiban. Egy-egy ékköves gyűrű vagy tollforgó, gyöngyös boglár, vérlő rubintól ra­gyogó nyakék, mesteri kézzel cizellált aranydoboz hálára kötelezte a kitüntetettet, és Alboin bő kézzel osztogatta a prémszegélyes brokátruhákat, arany- és ezüsthímes köntö­sök és habnál könnyebb patyolat ingek tucatjait, hogy ele­ve elfojtsa az elégedetlen hangokat, ha híre megy, hogy Ge­pidia földje Bajan kezén marad. De büntetnie is kellett, mert akadt a hadban engedet­len és az összecsapás elől gyáván megfutamodó. A hóhér pallosa várt rájuk, vagy a rabság lánca. Az ítéletre várakozók között a sorban elöl Medve állt, lehorgasztott fővel, tépett gúnyában. Csupa szőr barna arca most halvány volt, szürkébb a pornál, csak a régi seb hege izzott vörös fonálként a homlokán, mintha újból ki akarna fakadni. Két csuklóján véres csíkot vágott a szíj, s lábán lánc zörgött. Alboinban hirtelen fellángolt a düh, ahogy meglátta. Néhány napja csak, hogy levette róla a rabság bilincsét, és emberré, szabad harcossá tette! így csalatkozott volna benne? Megfutamodott tán a harcban? Nem, ezt nem hi­hette! Érezte, hogy Medve inkább ízekre szabdaltatja ma­gát, de egy lépést sem hátrál. A kíséretéből Alain lépett elő. — Az én csapatomban harcolt, felséges úr — jelentette. — Azt mondod, hogy harcolt. Akkor hát nem futamodott meg, nem viselkedett rab módjára, gyáván. Medve karja megrándult, fejét felszegte. Ha most beszél­hetne, elkesereghetné bánatát, megvallhatná, nem érti, miért alázták meg ilyen keservesen. Egy rettentő éjszakán át vergődött bilincsben a puszta földön, és most idehur­colták szégyenszemre uralkodója elé. Jaj, inkább száz halált halt volna az összecsapásnál, mint hogy megélje ezt a gya­lázatot! 366

Next

/
Oldalképek
Tartalom