Egri Viktor: Agnus Dei, Égő föld

Égö föld

kérdés tétova volt, mintha kételyére a férfitól várt volna feleletet és biztatást. Alboin nem válaszolt, ám nedvesen izzó szemében kö­nyörgő láng csapott fel. Egy percig csak nézték egymást hallgatagon, aztán odahullt Alboin a leány lába elé. — Maradjl — súgta halkan, és a leány lecsüngő karját a melléhez szorította. Rozamunda nem vonta el, és Alboin érezte, alig piheg, alig lélegzik. Közelebb hajolt, ajka a leány haját érte, és egyszerre elfutotta a szerelemhőség. Rozamunda szeme csodálkozón ráfordult, de ez más pil­lantás volt, mint az előző, amely a kérdést kísérte. Ezt a rátapadó, fátyolos tekintetet ismerte már — ezt a meg­adó, kívánkozó és olvadó asszonyi tapadást. Hogy ellan­kadt és elernyedt, milyen végtelen vágyakozás áradt vá­laszul feléjel Egyszerre összeforrtak, mint valami kettéhasadt és most egymáshoz sodort őssejt. A hús és vér áradása elkapta, és ragadta őket messze időn és téren át, s egy test lett mind a kettő, egy vágy és szívdobogás. Mikor Alboin felkelt a heverőről, roppant boldog öröm­mel nézett vissza Rozamundára. Soha mástól nem kapta a gyönyörnek ezt a szédült viharzását. Igen, ez az igazi asz­szonya, mindhalálig az övé — nagyszerű királyi asszony, akiért kevés volt minden áldozat, amit hoznia kellett. Kilépett a sátor elé. Az őrök némán tisztelegtek. A kür­tös a szájához emelte a tülköt; egy intéssel elhallgattatta. A nap a fák fölé ért, s ő belenézett; csak sasok tekintenek így, hunyorítás nélkül az égi tűzbe. Ahogy ott állott, pogányul hatalmas volt. Ereiben dia­dalmas ütemben járt az ölelésben betelt erő. Feszülő mel­lében még dobolt az öröm. Táguló tüdővel itta magába a pompás hajnalodást, és érezte, ha karját kinyújtja, a min­denséget bezárja roppant ölelése. Teste minden rostjával érezte az élet teremtő erejét. Ott állott a földön, keményen és mozdulatlanul, mint aki a csúcsra ért. ,365

Next

/
Oldalképek
Tartalom