Egri Viktor: Agnus Dei, Égő föld

Égö föld

Túl a tanácstéren, a szélben bókoló nyárfák alatt, őrtűz égett. Alboin longobárd harcosai aludtak a máglya körül. Nézte a távoli hegylánc fölött remegő csillagokat és az újhold ezüst sajkáját, ahogy a felhőfoszlányok közt titokzatosan tovavitorlázik. A folyó felől opálos fehérség terjengett, a tűzig szállt a pára, és ott a semmibe foszlott. Kelet felé szabadon szállhatott a tekintete, út kanyargott amarra, és az ég csillagos kupolája alatt belesüppedt az oldhatatlan, sűrű kék homályba. Valamerre ajtó nyikorgott. Tisztán hallotta, hogy valaki elhagyja a palotát. Vajon ki járhat ilyenkor az éjszakában? Megbújt a tornác egyik oszlopa mögött, és visszafojtott lélegzettel leste a kilépőt. Pillanatok múlva az őrtűz fényében felismerte Alboint. Ha most hátranézne a férfi és felismerné! Izgalom gyúlt benne, majd elalélt — ilyen szégyen nem érheti! Meg se moccant. Alboin a tűznél alvó emberei közé kuporodott. Ahogy így látta, bálványszoborrá merevedve, a lakomán hallott ének sorai jártak vissza emlékezetébe. Alboinról és farkasvérű őseiről dalolt a bárd. Nyugtalan vér csörgedezett Alboin ereiben. A szeme csillogásában gyönyörű vadság és erő. Más volt ez, mint a Merovingok élveteg vágya. Érintetlen fiatal teste remegett, borzongott, s ugyanakkor addig sohasem érzett boldogság bomlott ki benne. Kívánta, égő vággyal kívánta, hogy a férfi felpattanjon, odarohanjon hozzá, felkapja, boltozatos mellére szorítsa. Ha most kiáltana, talán beteljesedne vágya. De hang nem jött ki a torkán, csak nézte, rémülettel és boldogsággal nézte, és teste minden ízét betöltötte a vágy, hogy mindhalálig kövesse. Másnap eljött Soissons-ba nevelőatyja, Nicetiusz püspök, hogy az oltár előtt megáldja frigyüket. A Szűzanya kápolnájába mentek, amelyet még valamelyik római császár emelt Nealennie istennő tiszteletére, aki lefátyolozott arccal és kezében gyümölcsös kosárral, kutyával az oldalán, márvány nyugalmában fogadta a neki áldozókat. Ök kenyér- és boráldozatot hoztak, Nicetiusz püspök ujjukra húzta a gyűrűt, és virágszirmokat szórt a fejükre. ,279