Egri Viktor: Agnus Dei, Égő föld

Agnus Dei

— Drága Herz úr, csak kicsivel nagyobb a harmincnyolcnál — fuvolázták —, ne csináljon harminckilenceset. Apám kopaszodó feje búbját simogatta. — Engedje meg, nagyságos asszonyom, én pontos mérték szerint csinálom. Megsínyli a lába, ha szűkebbre szabom. — A szombati bálon hordani szeretném. Elkészül addig? — Péntek este megkaphatja, de tessék eljönni csütörtök reggel próbára. Egyszer Jankó is velem jött a műhelybe, és nagyot nézett, hogy apám „próbára" rendeli ezeket a nyafka boltosasszonyokat, akár Máté úr, az elegancia mestere a szabóságban. Talán azóta kezdte többre becsülni apámat, és nem emlegette többé suszterként. A Zöldségpiac másik oldalán Nemes csizmadiamester előkelőbb vevőkörrel rendelkezett, mint apám. Vidéki földbirtokosok, bérlők, gazdatisztek és basaparasztok voltak a vevői, azoknak csizmáit remekelte a valamikor szattyánbőrnek nevezett, szömörcével cserzett puha borjúbőrből. Három segéddel és ugyanannyi inassal dolgozott, de hamarább ment tönkre apámnál; az előkelő rendelők nehezebben fizettek, és Nemes úr nem volt semmiféle jó itókák, illatos tömény szeszek, modort vinkók megvetője. Két verekedős ikerfia vezette a suhancokat, akik délutánonként a zsidó elemi közelében, a pálosok temploma előtt vonalzókkal és nádpálcákkal felszerelve leselkedtek ránk. — Mutasd a tolltartódat! — hangzott az ellentmondást, védekezést nem tűrő parancs. El kellett viselnünk, hogy belekotorjanak a tolltartónkba. Egy-egy új toll vagy még alig használt vízfesték ilyenkor áldozatul esett, de néha színes ceruzával, új törlőgumival kellett megváltani, hogy öklükkel nekünk ne essenek. Keménykötésű, durva fickók voltak, két-három esztendővel idősebbek nálunk — máig sem értem, miért tűrtük oly gyámoltalanul ezt az ismétlődő fosztogatást, miért nem mentünk panaszra tanítóinkhoz. Gyöngék voltunk, hallgattunk — talán mert a gyöngék hallgatásukkal védekeznek. Néha Jankót is láttam a Nemes fiúk társaságában, de ő a 26