Egri Viktor: Agnus Dei, Égő föld

Égö föld

Alig értette, mit felel a trónusán aranyban és bíborban ülő öregember, de finom mosolyán, hangja nyájas csengésén látta, hogy kegyébe fogadta, és szívét túláradó hála töltötte el, amikor a császár felállt, hogy ott az udvaroncok, a miniszterek és hadvezérek előtt csókjával pecsételje meg szövetségüket. Nem hallotta, hogy a fogadás végén Jusztinián odaszól a jobbján álló Belizárhoz: — Milyen szép barbár férfi!... Legyen gondotok rá, amíg udvaromban időzik! A bazilika, ahol Alboin újra látta a császárt, még a császári palotánál is csodálatosabb volt. Falán aranykockákból kirakott háttérben az Isten fia osztott áldást apostolai közt, mereven és elérhetetlenül, ékkövek és gyémántok szikrázó ragyogásában, s arca fájdalmasan sápadt volt. A kupola égnek gömbölyödött, akár a tölgy, nem is értette, hogyan boltozódhatnak így össze ezek a mázsás súlyú márványtömbök; összehajolnak és lebegve zárulnak, mintha láthatatlan erő fogná őket össze fentről. Ariánus volt, de nem tudott mélyen hinni az egyedül való Istenben, aki önmagából keletkezett és örök, s nem hasonlít senkire. Az otthoni papok hirdették így az új vallást, vad és átkos szavakkal üldözve a régi isteneket, akiket ott érzett a nap búzát, szőlőt és gyümölcsöt érlelő tüzében, minden lángban és fényben, a zúgó vizekben, erdei forrásokban s az erőben, amely életet adott, életet söpört el. Fenyvesek fölött zajló orkánokban és lengedező lágy szellőkben ott volt az istenek haragja és jósága is. A föld és az ég adta az isteneket, a természetnek ezer mozdulásában ott éltek, erősen és keményen, emberi közelségben. Vad, acsarkodó démonok és örömet adó, fényt, világosságot osztó föld feletti hatalmak! A bazilika porfíroszlopaival, a selymeknek és a drágaságoknak sokaságával megzavarta pogány hitét. Csodálattal és szorongással töltötte el a káprázatos istenimádat, az illatos füstölőkkel körbe járó papok sokasága, a magasból angyalian szálló gyermeki énekhangok, amelyeket mély basszusok zúgásá váltott fel. ,263