Egri Viktor: Agnus Dei, Égő föld

Égö föld

— Hajrá, longobárdok! Előre! Én vagyok a vezéretek, én, Alboin király! Messze, a tópart fölött titokzatos visszhang kélt, és öb­lösen végigdübörgött a tisztáson. — Alboin király!... Alboin király! Az ifjak elbűvölve nézték a herceget, ahogy a sötétbe mered, pallosát leengedi, és borzongva neszel a hegyeken és tisztásokon végighullámzó titokzatos hangra. Pallosuk­hoz kaptak, hogy ők is megemeljék és üdvrivalgásban tör­jenek ki. De Ago erélyes intéssel hallgatást parancsolt rá­juk. — Apád még él, Alboin herceg! — szólt neheztelően. Némaság támadt a tűz körül, mintha istenkáromlás foj­totta volna beléjük a szót. Csüggedt lett egyszerre Alboin is. Micsoda láng gyúlt és kavargott benne, micsoda lázadó erő kerítette hatalmába? Kinek hódítsa meg a világot? Micsoda égést és földrengést akar maga körül? Nem elég e csodás táj, a vadban bővelkedő rengeteg, a selymes vizű Balaton? Miért kíván új Isten ostora lenni? Adhat-e többet az élet, mint a béke ízes napjait a lassan halódó őszi er­dőben, a vadászatok izgalmas örömeit, puha asszonyi karok ölelését, ezt a haragosan vad, új gyönyört, amellyel nem lehet betelni, és amely még férfiasabbá teszi, még hatalmasabbra duzzasztja erejét? Miféle ismeretlen és idegen mélyekből fakadt vérének békétlen háborgása? Csüggedten gondolt a halál rémével viaskodó Pemmóra. Nincsen borútlan béke sem. Minden perc örömért égő gyötrelmekkel, szívet görcsbe rándító félelmekkel kell fi­zetni. Pemmót a halál tartja fojtó karjában. — Tölts! — kiáltott Agilulfra. A bor mámora talán fe­ledést hoz. Ivott, míg agyára köd borult, és ernyedt testtel elnyúlt a tűznél. Virrasztónak a szkáld maradt; a haldokló Pemmót vigyázta. Hajnalban talpra ugrasztotta valamennyiüket Helmekisz. Brigetióból jött. Megdöbbenve nézték, oly tépett volt és alélt. Alboint kijózanította Helmekisz váratlan megjelenése. ,257

Next

/
Oldalképek
Tartalom