Egri Viktor: Agnus Dei, Égő föld

Égö föld

— Mit hozol, testvér? — kérdezte, rossz sejtelmektől gyötörve. — A lapályon láz pusztít... Adjatok egy korty italt, elalélok! — lihegte a ferdevállú. Míg szomjasan kortyolta a hideg kecsketejet, körülállták izgatottan. — Beszélj! — sürgette Alboin. — Gonoszabb, mint a tavaszi lázak ... Orvul csapott le ránk... az őszi esővel... Tengerré dagadt a Duna. A rengeteg víz hozta a nyavalyát. Az ember melle elrohad egy éjszakán. Megrettenve hátráltak, mintha Helmekisz máris rájuk lehelné a pusztulást. — Apám bizánci orvosa tétlenül nézi? — kérdezte Alboin. — Meghalt az elsők közt! — Hát a papok? — Nem segített a fohász sem! Ago pogány lelke lázadó keserűségével kiáltotta: — Tüzeket kell gyújtani éjszaka, és véres kezeket festeni a sátrak benyílója fölé. Véres kezet az ajtófélfára! Az elűzi a démont! ... Varázslat kell, tűzvarázslat és vér! Kigyúlt szemmel lihegett, és hangja érces lett, ahogy a kelő napba kiáltotta: — Napisten, segíts! Sápadt volt Helmekisz, verítéke a szemébe csorgott. A tisztás peremén két lovas bukkant fel, a ferdevállú fáklyás csatlósai. — Embereim lemaradtak. Egész éjszaka vágtattam, hogy idejében elérjelek. — Miért, testvér? ... Mi van apámmal? Helmekisz elnémult, és Alboin iszonyodva nézte, majd meglódult, mint a hegyomlás. Sötét, nagy félelme egyetlen feljajdulásban tört ki: — Meghalt? Helmekisz a mellére ejtette fejét: — Apád nem él. Örökre lehunyta szemét a nagy király! Alboin kiegyenesedett. Most egy pillanatig sem szabad ,258