Egri Viktor: Agnus Dei, Égő föld

Égö föld

és a sással benőtt szittyós part felől kesernyés füstszag szállt. Odalent száraz nádat égettek a halászok. A fiatalok körülülték Agót, és tágra nyitott szemmel hallgatták. A dal a Nagy Hódítóról szólt, aki messze napkelet felől jött hun népével, a Don és a Volga viharos sztyeppjeiről, villámsebesen megrohanta és talpa alá gyűrte Pannóniát. — Igaz-e, amit Isten ostoráról énekelsz? Lehet az egész világot meghódítani, úrnak lenni száz nép fölött? — ébredt Alboinban a kétely. — Igaz, királyfii Apám öregapja még látta Etelét, akinek lángoló kardot adott a föld méhe. Alboin szája íze megkeresedett. — Azt mondod, a világ ura volt. És mivé lett a birodalma? — Torzsalkodó örökösei nem tudták összefogni. — Négy emberöltő csak, és lásd, minden nagyság a semmibe vész. Hír és dicsőség füstbe ment. Mi maradt a Nagy Hódítóból, Ago? Érckoporsó és csontok hideg vizek alatt... Az életről énekelj, öreg! Olyan hódítóról, aki megtartja birodalmát! Olyan népről, melyet nem söpör el a vihar! A vén szkáld megrendülten tekintett a hercegre. Ezt a fulladt szomorúságát nem ismerte. A szája szegletének keserűségét, merev, elborult szemét, ahogy a zsarátnokba bámul. Hozzálépett, és vállán nyugtatta kezét. — Semmi sem múlik el nyomtalanul. Mindenki bennünk él, herceg. Tebenned a nagy ősök, a hódítók, akik új földet foglaltak nekünk. Alboin felállt, a tűz lángveres fénye bevilágította arcát, rozsdabarna dús haja a nyakát verte, elbűvölő sudáran állott szálas alakjával, karjait a csillagos ég felé tárta, és hatalmas lélegzettel kiáltotta: — Én, Alboin herceg, Audoin és Rodelinda fia, meghódítom az egész világot! Meghódítom, és megtartom népemnek! Megrázta magát. Ruhája szalagjai körülrepdesték, felkapta pallosát, és megforgatta feje fölött: ,256