Egri Viktor: Agnus Dei, Égő föld

Égö föld

— Testvérem, te?! — dobta vissza a szót fitymálva Kunimund. — Veszett ebbel kössek testvéri szövetséget? Nem gyűlöllek, de megvetlek! Utállak, mint a varangyot! A szörnyű sértés Alboin fejébe kergette a vért, de türtőztette haragját. — Öcséd harcot akart, és én megvívtam vele. Ne felejtsd, a téren ugyanúgy ott maradhattam volna én, mint ő esett el az én kezemtől. Kunimund ingerülten intett: — Eh, ostoba szavak! Ti longobárdok simák vagytok, mint a kígyók. De én átlátok rajtad, Alboin! Az én kezemből nem fogsz kisiklani! Én tudok várni... Ez az én üdvözletem számodra, herceg! Kevélyen elfordult, és eltűnt a főemberek közt. Alboin komor hangulatban lépte át a palota küszöbét. Vajon tudja-e Turizend, hogy fia halálosan sértő szóval fogadta, és csak az alkalmas pillanatot lesi, hogy bosszút álljon? Nem játszottak-e össze? Miért vonult el oly sietve a térről Turizend? Miért hagyta magára Kunimunddal? Úgy illett volna, hogy az ő oldalán lépjen be a palotába. Miféle csapdát jelent ez? Résen kell lenniük! A baráti szavak mögött feneketlen harag, emésztő gyűlölet lappang. Talán az asztalnál végeznek velük; megétetik őket, s egyszerre, vérontás nélkül oltják ki életüket. De benn a palota csarnokában, ahol borral, koccintgatással folytatódott az üdvözlés, lassan felengedett a feszültség Alboinban. Az ifjak zavara is elszállóban volt. Ám még egyre kisebb csoportokba sűrűsödtek; inkább felajzott idegzetük, mint tudatuk szimatolta egyre a veszélyt, és éberségre intett. Asszonynép nem mutatkozott a csarnokban. Díszruhás szolgák töltögették újra és újra tele a boroskupákat, és valami csípős ízű különös italt is kínáltak, mely tüzesen égette a szájpadlást és a nyelvet. Jólesett utána sietve harapni egyet a hagymával és borssal fűszerezett hideg vadkanpecsenyéből. 23Q