Egri Viktor: Agnus Dei, Égő föld

Égö föld

keményen szembenéz vele. Homlokán behegedt seb vöröslik, mélyebb annál, amit korbács vág. Csak kard hagy ilyen mély nyomot; ekkora csapás megöli az embert, vagy holtig égő, fájdalmasan sajgó emlékeztetőt hagy. Egy pillanatra összevillant a tekintetük. Csontot, velőt átjáró gyűlölet parázslott a rab szemében. Alboin elborzadt. — Térdre! — kiáltott fel haragjában. Ha most pallost markol a keze, irgalmatlanul lecsap vele a rab fejére. Kioltani, vérbe fojtani ezt a szörnyű gyűlöletet! Pemmo odaugrott hozzá, és csak a parancsot várta, hogy a mereven álló rabbal végezzen. De ekkor Alboin, mintha vad mámorából ocsúdott volna, legyintett: — Hagyd! Továbbügettek. Alboin sokáig érezte még hátában a rab emésztő gyűlölettel és váddal teli tekintetét. Ez az egyenes hátú ember nem születhetett rabnak. Rongyaiban, szélnek kitárt széles mellében, kihívóan felszegett fejében és egész magatartásában volt valami tekintélyt sugárzó méltóság. Egy szolga meghunyászkodik, térdre borul, és rimánkodva kegyelmet esd. Nem értette volna parancsát? Nem, biztosan megértette, mégsem hajtott fejet előtte, mert egyszer szabad volt, talán főnemesi sarj, és iszonyú, véres harc után fűzhették rabszíjra, miután félholtan lelték valahol a tetemek között. Megsarkantyúzta lovát, de a vad rohanás nem hozott megnyugvást. Borzongató volt a puszta gondolat, hogy hasonló sors őt is érheti, ha vállalkozása balul üt ki. Iszonyú lehet rabnak lenni! A földhöz kötve sínylődni... eke fölé görnyedve verejtéket ontani, és nem érezni soha többé a harci játék, a vadászat forró gyönyörűségét... Nem, akkor százszor inkább a halál! Egy percre parancsolón rohanta meg a gondolat, viszsza kell fordulnia, hogy rászóljon a rabokat vigyázó tizedesre: Ereszd szabadon azt az embert! Keményebben megmarkolta és megrántotta lova kantárszíját. A pej nagyot ugrott, és még sebesebb vágtába kezdett. Esztelenség volna visszafordulni. Gyöngeségének jele ,223