Egri Viktor: Agnus Dei, Égő föld

Égö föld

elfelejtheti-e a gepida király, hogy vezetőjük, Alboin herceg megölte a fiát? Elveszhetnek mind egy szálig, negyvenen vannak csak ezrek ellen! De ha Alboin vakmerőségében vállalja a kockázatot, nincs meggondolás, menniük kell vele hűséggel, halálig kitartva. És ha Alboin Gepidiában fegyvereket kap, dicsőségének fénye rájuk is árad. A király magasra emelte kezét, és intésére elcsendesedtek az ifjak. — jól meggondoltad, fiam? — kérdezte. Fehér volt a szája széle, és ajka remegett. — Meg én, apámuram! — Jobb volna tán, ha előbb követet küldenék. Eligazíthatnék egyet s mást, míg elindultok. Pírba gyúlt Alboin arca, és keményen nézett apja szemébe. Ráharapott a nyelvére, hogy dühödt elkeseredettségében valami gorombát ne mondjon. Ilyen dibdáb embernek tartja az apja! Anyásnak, nyámnyilának, akinek szószóló kell? Ekkor meglátta apja arcán a biztató sugárzást. Csak a szava aggodalmaskodó, a lelke mélyén büszke rá, már a szeme is küldi, menjen Gepidiába, és hozza el legveszedelmesebb ellenfelük kezéből a fegyvereket, hogy odaültethesse aztán büszkén főnemesei közé királyi asztalához, ősi szokás szerint. — Magam leszek a szószólóm, apámuram! — mondta Alboin lelkesen. — Én és a legényeim: egy test, egy lélek vagyunk együtt! A pokoltól se félünk! Intésére nyeregbe ült az egész csapat. A király Crumerumig kísérte őket. Ott rövid búcsú után visszafordult embereivel. A tavaszi friss reggelben vidáman vonultak keletnek az ifjak. Fegyverzetük tündöklő fényét messzi villantotta a nap. És ők maguk is, mind a negyvenen, csupa tündöklés és túlcsorduló életöröm. A szántókon dolgozgató rabok és a szabadosok cselédei kiszaladtak az útra, hogy megbámulják a cifra sereg vonulását. Alboin észrevette, hogy az egyik rab felszegett fejjel, ,222