Egri Viktor: Agnus Dei, Égő föld

Égö föld

rakozásnak! Hajnalban elindul negyven társával, hogy eleget tegyen az íratlan parancsnak, és megszerezze a fegyvereket. Longobárd királyi herceg mindaddig nem ülhet apja királyi asztalához, amíg idegen királyi udvarból nem hozott magának kardot, sisakot, pajzsot, nyilat és dárdát. Bár már a télen harcossá avatták, a győzelmi lakomán apja még nem ültette maga mellé. Hajnalban útnak indul, és ha visszatér a fegyverzettel, helyet kér a főnemesek közt apja asztalánál. Intett Helmekisznek, lóra kaptak, és kinyargaltak a Dunához. — Apad a víz — állapította meg Alboin boldogan. Tejtestvére parázsló szemmel nézte: — Itt kelnénk át a Dunán?... Talán a kvád udvarba akarsz menni? Alboin keményen összecsukott szájjal hallgatott. Kevés beszédű volt mindig, de titka most mintha még zárkózottabbá tette volna. — Rakoncátlan a tavaszi Duna — dünnyögte a ferdevállú. — Veszélyesek az örvényei. Csónak meg se birkózik ennyi vízzel. — Hát a tutaj mire való? Azzal átkelhetünk bárhol, ha rákerülne a sor. Helmekisz hevesen bólogatott. — Hiszed-e, testvér, amarra jobb volna — mutatott keletnek. — Aquincum fölött, a szigeteknél jobbak a gázlók! — Jobbak? Alboin szeme fémesen megvillant. A ferdevállúhoz hajolt. Szinte érte, súrolta a leheletével. — Miért mondod? — Kora hajnalban kéne indulni, hogy alkonyat előtt átkelhessünk. Nem itt, de Aquincumnál! A herceg elsápadva és elfúlva nézte: — Miféle ördög súgta neked, hogy én is úgy akarom? Helmekisz már mosolygott, kicsit csalafintán, a hibás testűek ravaszságával. — A vérem, és nem az ördög. Az anyám vére, amelynek cseppje a te ereidben is jár. Mert én csak arra mennék a ,217