Egri Viktor: Agnus Dei, Égő föld

Égö föld

Pemmo kedveskedni akart. — Próbáld ki te is, herceg! — Hagyd, Pemmo! Jól tudod, hogy megfogadtam: csak a magamét veszem a kezembe. Az igazit, amit még meg kell szereznem! Idősebb harcos jött a palota felől. Amint sietve közeledett, a szél meglebbentette a bőrövére kötött rikító szalagokat. Színes fonállal szegélyezett lenkabátban járt és sárga lenbugyogóban. Fehér vásznakba pólyált lábán keskeny szíjakkal fűzött sarut hordott. Vezényszavára az ifjak glédába álltak. Alboin a műhelyek mellől figyelte társai vad harci játékát. Élvezte gyors mozgásukat, ahogy négyesével, zárt sorban, egymáshoz láncolt derékkal felvonultak, és harsány hajrával, kardot lengetve végigrohantak a szabad téren. A palota előtt csoportokra szakadozva, villámsebesen szétfutottak, szembefordultak egymással, és feltartott pajzsukon mérték a csapások erejét. Dörgött az egész piac, mintha légiónyi lovas taposta volna. Helmekisz, a kicsit púpos, de soványságában is szívós erejű tejtestvére szegődött Alboin mellé. — Pompás ez a szél! — mondta a ferdevállú, és az égre nézett, melynek kékségén bolyhosra szakadt felhők rohantak. — Egy nap alatt úgy felszikkad minden, hogy akár holnap indulhatnánk. Alboin némán bólintott. Sohasem várta oly türelmetlenül a tavaszt, mint idén. Végre erőre kapott a nap, fergeteges szél borzolta a vizeket, és cibálta a rügybe duzzadó fák ágait. Gőzölgött a föld, a szántókon már selymes füvet eresztett az ősszel elvetett mag, a levegő tele volt nyers illatokkal és ingerlő párákkal. Alboin vérében zuborgott a tavaszi láz; homlokán, dús haja alatt megindult az orra nyerge felé a verejték apró ere, de hang nem árulta el izgalmát s örömét. Csak kissé vastag, egyenes vonalú és erőt sugárzó száján volt valami kihívó, hetyke vonás. Nézte az egyre kékebben sugárzó eget, és ujjongott magában. Megjött hát az annyira áhított tavasz! Ha alkonyatig nem fakul a nap ereje, vége a vá,216