Egri Viktor: Agnus Dei, Égő föld

Égö föld

Első könyv 1 Hajnal óta türelmetlenül ácsorogtak Brigetio piacán. Negyvenen voltak; pelyhedző állú, jól megtermett, elszánt legény valamennyi. Alboin maga szemelte ki őket a longobárd főnemesek családjából. Egyikük sem tudta még, merre vezeti majd őket a herceg; a terhes ködöt lehelő hideg északra, a rokon szászok vagy szilingerek, a markomannok vagy kvádok közé; a csábító távoli nyugatra, burgund vagy frank föld felé, vagy talán délre, Szirmiába, ahol forróbb a nap ereje, a zimankó nem harap oly élesen a húsba. Alboin elhárítóan intett, és kurtán nevetve felszegte fejét, ha valamelyik legény szóba hozta, merre veszik az útjukat. Fegyverben jártak mind, fenyegető erős pallost markolt erős tenyerük, és kerek kis pajzs csüngött karjukon. Csak a herceg volt fegyvertelen; hajadonfőtt állt köztük, rozsdabarna dús haja oldalt csimbókba volt kötve, betakarta fülét, és csigákba kondorodva verte izmos nyakát. Húsos, élénkpiros felső ajka felett hetyke vörhenyes bajusz serkedt, az állán már dúsabban vereslett a szőrzet. Violaszín szeme Pemmót, az egyik legényt fürkészte, aki a kovácsok műhelye előtt új pallosát próbálgatta. — Arra a fatönkre sújts, két marokkal! — biztatta Pemmót. A legény nagyot csapott' a tönkre, aztán óvatos ujjal végigfutott a kard élén, és elégedetten csettintett: — Az ám, pompás jószág!Magasra emelte, heves lendülettel körbe forgatta, s megvillantotta a napon a pallost. Hibátlan mesterremek volt gondosan csiszolt vércsatornájával és markolata pompás cirádáival. ,215