Egri Viktor: Agnus Dei, Égő föld
Agnus Dei
Tegnap délután a belvárosban, a Ringeken és a Graben környékén csavarogtam. Egyedül őgyelegtem, agyongyötörve a semmittevéstől; az utcákon annyi kőtorlasz állta el utamat, s oly romosak voltak a házak, hogy már arra gondoltam: abbahagyom ezt a céltalan kóborlást, és visszafordulok. De mivel töltsem az időt a laktanyában, csak ténferegnék estig, és még jobban meggyűlne bennem a keserűség. Elmentem ekkor egy sárga falú templom előtt, és hirtelen elöntött a felismerés öröme. Évekkel ezelőtt, egy kirándulásunkon jártam már erre Terkával; a forró nyári napon jólesett akkor a templom és a császári sírboltok hűvössége. Egy táskás szemű kapucinus barát kalauzolt a márványból faragott díszes koporsók közt; lötyögött rajta a kámzsa, oly sovány volt szegény, s mikor kijöttünk, Terka nem állhatta meg nevetés nélkül, hogy egy schillinget nyomtam a megilletődötten hajlongó szerzetes markába. Ö, Terka mindig tiszteletlen volt, templomban sohase fogta el áhítat, haragudtam is, hogy más a természete, mint az enyém. Merőben más! Ez a templom jelt adott nekem: eredj be, keress magadnak egy csendes zugot, és imádkozz! Talán meg is gyónhatnék, tudok annyit németül, hogy a pap megértené, ha a gyóntatószék elé térdelnék. A főkapu csukva volt, megkerestem az oldalbejáratot. Odabent borzongató hideg csapott meg. A márványpadló, a falak, a vastag oszlopok még őrizték a tél fagyosságát. Semmit sem éreztem itt a jezsuiták otthoni templomának enyhe, tömjénszagú melegéből. De nem a hideg, inkább feldúltságom volt az oka, hogy elszédültem. Egy gyászruhás asszony sietett hozzám, és odatámogatott egy közeli padhoz. 9