Egri Viktor: Agnus Dei, Égő föld

Agnus Dei

— Mi baja, uram? Meghökkenten bámult rám. Bizonyára az arcom dúltsága rémítette meg. — Hívjak segítséget? Elhárítottam. Nincs semmi bajom, csak fázom. Nem hitte el, éhesnek tarthatott. Manapság megesik, hogy vénemberek, fiatal gyerekek összeesnek az utcán. De én sem öreg, sem gyerek nem vagyok, délben ugyan nem nyúltam ahhoz a kotyvalékhoz, amit adtak, mégis jóllaktam; van bőven ennivalóm, akár két hétre elég. Elment, szinte futott előlem, a gyászfátyol sötéten lebegett feje mögött. A templom félhomályában elmosódott az arca, nem tudtam megállapítani, kit gyászol, a férjét-e vagy a fiát. Egy pillanatig sem gondoltam, hogy mást is sirathat, aki nem a führer, a Harmadik Birodalom dicsőségéért áldozta fel életét. Az egyik mellékoltárnál megláttam ekkor egy idősebb kámzsást. Néhány lépést tettem feléje, aztán meg kellett állnom. Mintha belül kivájtak volna, mit tagadjam, már nem hajtott a forró kívánkozás, hogy vallani kezdjek az én kétségbeejtő peremről. Ha megtenném, hajnalig is eltartana, s ez az idegen barát félreértené. Félreértett otthon páter Félix is, akinél utoljára gyóntam. „Téged egy igazságos, fennkölt eszme vezérelt" — így oldozott fel, de bennem maradt a kétely tüskéje, én mást akartam, tanácsnál is többet, útbaigazítást, hogy el ne vesszem, magamra ne maradjak agyamat tépő szörnyeimmel. Vagy mondjam el mégis? Próbáljam megértetni vele, hogy nem volt más utam, csak így élhettem, nem történhetett másként? A szokás rám parancsolt, hogy elmondjak egy miatyánkot, egy üdvözlégyet, csak aztán léptem ki a már alkonyuló utcára. Nem volt semmi gondolatom, kiégett, üres szívvel csak raktam magam elé a lábam, s késő este lett, mire a szállásunknak kijelölt laktanyába értem. Futhatnék ebből a kietlen hodályból tovább Salzburgba, Münchenbe. Amerikai vagy angol lágerbe kerülhetnék, és senki sem kérhetné tőlem számon tetteimet. Ha kimennék a Westbahn10