Darkó István: Deszkaváros

bot a zubbonyán. — Azt mondod, hogy holnap estére . . . Igenis .. . Felderülök, valahányszor eszembe jut, mindig csak akkor, amikor a fiúi előzködésre gondolok, ami felől szegény néhai édesapámmal én is vitáztam ám, Tamás fiam. Eszembe jut tehát, hogy tizenöt esztendővel ezelőtt áttettek a honvédséghez. Főhadnagy voltam, de nem Véghelyen, ebben a nyomorúságos vakondturásban, ebben a „szerencse fel" fészekben, nem itt. Látogatóba jött hozzánk az altábornagy. Volt ott nekünk egy ezredesünk, Mattyasovszky. Milyen ember, hajajj, Magdaléna, a feleségét hívták igy, az meg remekszép asszony volt. Egy kilogramm valódi szegedi paprikához hasonlíthatnám Matytyasovszkyt. Azt mondja neki az altábornagy, azt meg éppen ujsütet akkor helyezték a honvédséghez: „Nézd Matytyasovszky, örvendek, hogy magyar katona lettem és ebben a kiválóan kedves helyzetben megengedhetek magamnak valamit, amit azelőtt nem. Azaz hogy olyasvalaki után érdeklődjek, aki után azelőtt nem illett volna nekem. Gyere el velem tehát a dómba és mutasd meg nekem a sírboltot, amelyben az a Rákóczi fekszik a többiekkel, a kurucaival. — Tessék, a fekete, — párolgó csészét tett az asztalra Gáth János. — Szürcsöljétek. Most van derűs szaga. — Mennyei, Jánoskám. . . Akkor én az öregnek éppen a segédtisztje voltam. Hát én is velük mentem a dómba. Megjegyzem, az ott lent megható volt. x\z altábornagyot el is mozditották aztán. A felsőbb körök nem vették tőle jónéven, a neve is eszembe jut majd, várjatok. Pedig nem volt igaz, amit az újságok állítottak, hogy virágot is vittünk . . . Mikor tehát a sírbolt lejáratához értünk, lefelé menet, a szük lépcsőnél valahogy összetorlódtunk hárman. Mattyasovszky ezredes akkor előre bocsátotta a vendéget és ezt mondta: Tessék, tessék, én itthon vagyok ... A városra értette. Az altárbornagy finoman jegyezte meg: A sírboltban, ezredes ur, az van otthon, aki félti a rangját. És fürgén lement a lefelé vivő márványlépcsőn. Persze, az újságok ezt a jelenetet is félremagyarázták. 75