Darkó István: Deszkaváros

— Háború van, őrnagv ur, — Tamás jelentősen mondta. — A sorrendet most senki sem tudhatja. Az őrnagy letette a feketekávés csészét. Félszeme környékét táncoló szarkalábakkal ráncolta és elnézett valamerre. — Éppen az, igenis, — hirtelen folytatta. — Tehát arról van szó Tamás fiam, hogy édesapáddal egv nagy horderejű, komoly dolgot tárgyaltunk meg és téged is bele akarunk avatni. Sőt te leszel annak egyik oszlopos megvalösitója. — Parancsoljanak velem. — Kérünk, hogy érezd magad a dolog részesének, — mondta Gáth János. — Ezt el is várom tőled. — Helyes, — az őrnagy folytatta. — Kiben bizhatna az ember, ha a saját fiában nem, kedves János barátom? — Láthatóan kereste a szavakat és Tamáshoz fordult. — Nem akarom nagy szósszal leönteni. Figyelj ide, Tamás fiam. Arról van szó, hogy édesapád és én, tudod, nagyon régi barátok vagyunk, oskolatársak, egy bizonyos dologban, amelynek a lényegét azonnal közölni akarom veled, egy vállalkozásunkban együttesen akarunk eljárni. Előre kell bocsátanom, hogy a dolog, amit most hallasz, a maga teljes egészében tiszta. Még abban az esetben is, ha első pillanatra szokatlannak tűnne fel előtted. Másként kizárt volna, hogy részt vegyünk benne. Ami talán magyarázatra szorul, az mindössze az, hogy első látszatra éppen azt találhatod majd különösnek, hogy én is részt veszek benne. — Szorul szóra igy van, — Gáth János bólintott. — Nem is kell magyaráznod, kedves Aladár. — Hiszen én is csak jelezni akarom . . . Elébe vágni minden félreértésnek. Tamás megérti. A lényegre térhetünk. A viszonyok alakulása következtében olyan alkalom nyilik a kettőnk számára, amelyet nem szabad elszalasztanunk. Nem volna észszerű. Nem volna okos. S hogy egyebet ne mondjak, más kezekben bizonyosan rosszabb megoldást nyerne. 76