Darkó István: Deszkaváros

— Miről van szó, apám? — Tamásban apró türelmetlenség mozdult. — Aladár bácsi elmondja. — Természetesen, Jánoskám. . . Nekem szilárd meggyőződésem, hogy a negyedik év óta folyó háború a legnagyobb erőfeszitést az elkövetkezendő hetekben kivánja ugy az országtól, mint az egyénektől. Tizennégytől két teljes évig küzdöttem kint én is. Hát tudom, hogy mit beszélek. Éjszakánként olyan isiász gyötör, hogy a falat harapom. Ha nem szégyenleném, letérdelnék imádkozni. — Miben lehetek a segítségetekre? — Tamás kérdően nézett és sürgetve várt. — Ma délelőtt megjött az értesités, — apja röviden kiszólta. — Megkaptam a véghelyi uj nagy barakk-kórházak épitkezését. Azonnal meg kell kezdenem a munkát. Hat hét alatt az épületek felét át kell adnom, a másik felét további négy hét alatt. Ott épitünk, a Piroslótól délre, a nagy mezőn. — Tudnod kell azt is, — az őrnagy magasba emelte egy ujját, — bizonyosan tudod is, hogy édesapádnak eddig is fontos missziója volt. A közeli jövőben még nagyobb mértékben lesz. Az imént nem fejeztem be . . . Az isiászt én a hartéren kaptam. A helyzet komolyságát a húsomban érzem. Talpon kell maradnunk egészen a döntésig. Ebben kell a segítségünkre lenned. — A Pirosló alatti mező a tiéd, apám, — Tamás abban a hiedelemben volt, hogy a háttérben és a mélyben is lát annyit, amennyi elég a válaszhoz. — Az építkezést megkaptad, azt mondod. Ebben semmi sincs. Elvégre te, apám, építész vagy és nyilvánvaló, hogy nem harangot öntesz, vagy nem ágyút a harangokból. Azonban a dolognak melyik részében van a misszió? — A missziót akarod? — Az őrnagy lépett apja felelete elébe. — Éppen ott kapsz hozzá, amelyik pontja a legerősebb. A misszió az, hogy jól megcsinálni. Jól. Érted?! . . Édesapád hivatása az, hogy a kórház, amelyre egészen bizonyos, hogy most lesz a legnagyobb szükség, hat hét 77