Darkó István: Deszkaváros

Egyszerre majdnem öregember lett az őrnagy. Homályos vágy zsibbasztotta el a testét s ha fegyelmezett lénye engedelmeskedni mert volna ennek a vágyakozásnak, az őrnagy most hátradől a karosszékben. Rejtegetett, apró, kerek hasán felpattintja a nadrágját s a zubbonyát is megengedi ezen a tájékon. Hanem itt sem áll meg. A gallérját is kigombolja, a lábát papucsba bújtatja, szájába pipát dug s a fejére hálósapkát illeszt. Aztán hátradől és behúnyt szemmel, jóízű emésztéssel, apró böffenésekkel pihen és szundít. Fáradt volt ebben az orvul támadó ebédutáni percben és jócskán tetézte a baját, hogy ebben a nyomban sok év fáradtságát egyszerre érezte a testében. Csodálkozva és kíváncsian bámultak rá a beállott csendben. — Angyal repült a szobában, — kockáztatta meg Kepenya Lajos. — A maga fején lakik az angyal, Lajos, — nevetett Eszter. Az őrnagy felfigyelt és magához tért. Kiegyenesedett ültében. Szégyenkezett egy villanásnyit, de szép maszkját egyszeribe visszanyerte és fennen mentegette a gyengeségét: — Áá, mit tesz az, hogy „angyal repült át a szobán"? Aranyos Eszterke, az én fejemre szállt az angyal, ugyebár? Bocsásson meg, de annyi őszinteséggel tartozom, az én fejemre szállt, nem a Kepenya hadnagyéra. Az angyal tapasztalatlan lény, kislánykáim, néha odarepül, ahol bajt okozhat és ahol baj érheti ... Itt vannak maguk, aranyos ennivaló lánykák, de a kolléganőjük, ez a tájékozatlan angyal mégis hozzám igyekezett . . . Talán a harcok angyala volt. Vagy mi a szösz? Valami kérub! De rnár huss, el is távozott innen . . . Kedves egészségetekre. Pohár után nyúlt. Ásványvízzel kevert bor pezsgett abban. Intett a pohárral és a szájához emelte. — Már éppen dicsérni akartam . . . elsőrendű borod van, János barátom. A kaszinóban egyszer volt ehhez hasonló. Éppen tizennégyben. Igen ügyes gazdasági tisztünk volt. Á