Darkó István: Deszkaváros

Valaki nem erős hanggal, de Ízletes jókedvvel nevet. — Azt az egyet meg kell adni, hogy a gálád vendéglősnek jól elhúztuk a nótáját. Ha rajtam múlik, én lógó körtének tettem volna őt erre a fára. Vadkörtének. — Mit tettek vele? — Sápadszinű hang kezdi így, igen távolból éppen most ideérkezett hang. — Mert én csak azt láttam, hogy nagyon űzik őt, bottal és lábbal hegedülik a nótáját. Ügy verik, de úgy, hogy sűrűn orra is bukik, dagadozik, botladozik, kendővel keni szét a képén a port, meg a vért. Azt hittem, agyonverik. Megint Furuglyás bizonyítja. — Azt nem tettük vele, pedig ki mit készit felebarátjának, osztályrésze az legyen. Szinte hogy agyonverte Gáth urat. De fürgén megszabadítottuk. Lenyomoztuk a zsivány Vadászt. Ki hitte volna, hogy akkora méreg lekozik benne. Hátrakötöttük a kezét, ideállítottuk a tűzhöz és törvényt ültünk felette. Ha mégnagyobb bajt csinált volna szegény Gáth hadnagy úrnak, nem hiszem, hogy benne hagyjuk a szuszt. Igy csak annyiba ítéltük, hogy kifestettük szenes fával a ronda képét, bajúszt tettünk rá, aki a fülére csavarodik és akkora duzzadt orrot hozzá, hogy egy hizódisznónak is elegendő, azután hátrakötött kézzel, jól rongybament ruházatban kivertük őt a deszkapalánkon túlra. Nappal szaladt volna haza, az lett volna vigasság, hogy látta volna őtet egész Véghely. — Azt hittem, hogy fellázadt a telep, akkora ordításra értem ide. — Fel is. — Fel biza, mégpedig Vadász Jani ellenében. — Jól tettétek, — a messzirőljött hang hajol most oda Tamás fölébe. — Ne is tűrjétek, hogy ilyesmi történjék közöttetek. Felnyitja erősebben is a szemét. Nézésébe gyűjti minden akaratát, hogy a pattogó tűz lángját, a beszélők arcát, környezete teljes valóját megismerje. Gyógyitó melegítéseiket már percek óta érzi, simogatásuk puhaságát élvezi, de látni is akarja őket. 258