Darkó István: Deszkaváros
Szigethy csontos vonásait fedezi fel legelsőnek. Elkeveriil tőle a szeme és egy suhanásnyi időre kételkedve kutatja. — Kapitány úr. Szigethy, hogy kerül ide? — Csodálkozol? — Szigethy kedveskedve súgja. — Éppen az agyonveretésedre érkeztem. Itt is maradok, fiam. — Itt marad, itt, — mondja Furuglyás. — Nálam lakik majd a kiadószobában. Ülőhelyzetig emeli Tamást a nyilalló fájdalom, amely elindul homloka tájáról, szertefut egész testében s ott hirtelen zsibbadt forrósággá, majd jóleső meleggé változik. Látja maga körül a tűzfényvilágitotta arcokat, a nagy csoport mozdulatlan aggodalmat, a mélyen lélegző várakozást. Unszolják és szólnia kell hozzájuk. Férfiszemük, asszonytekintetük ráles a szájára és bőséges magyarázó hangra biztatja. Felszálló ködök, egyszerre elhagyják testét az ütések fájdalmai s a bizonyosság után kapkodó gondolatok tompa nyilallásai. Feláll, miután felemelte bekötött fejét özvegy Bozókyné öléből, ahol villámgyors gyógyulásáig pihentette. A környező világ minden porcikáját tisztán látja ebben a nyomban. Véghely idevilágló, bogárszemű fényei, a telep védelmezően magas deszkakerítése, gyér lámpásokkal világított utcái, hallgatag nagy fehér faházai, a közéjük menekült emberek s a rezzenő többi fények, az égbolt és a földi alapzat helyzete, mind valóságos mivoltában áll hirtelenében előtte. Hibátlanul érezi ittlevése értelmét, elindúlva annak okától, keresztül bizonytalankodása útjain, egészen a jelenlévő percek kristálytiszta eredményéig. A tűzrakás felé fordúl és beszélni kezd bőségesen. Ünnepi szónok, aki újfajta élet értelmét magyarázza. Méginkább a tűzvész után felépitett község birája, aki a változás történelmét sorolja elő. 259