Darkó István: Deszkaváros

levését, sajdulását a fejében és hallja torka szólását. Felül, körbenéz, dobbant a melle, de ijedelmet csak egy verébcsippenésnyit, utána mindjárt csengetyűszavú örömöt. Az adótárnok tüze magasra világol, felhőszínű füstje csendesen emelkedik ki a meleg pattogásból és elindul föl a csillagok felé. Azok most már az új deszkapalota szobáiban fénylenek. Üjfonatú, erősebb aranyzsinóron függő lámpavilágok, a sorbanülő, könyöklő lakók feje fölött. Mozdulatlan tömegben veszik középre a tűzrakást és Tamást. — Azt mondja, hogy Furuglyás úrra hasonlít, — asszonyi hang és kéz nyúl puha ujakkal Tamás arcához. — Az már olyan igaz szusszantás, hogy tükör sem kell hozzá, — mondja a Furuglyás hangja és közel hajol Tamáshoz. A sovány arc fehérvászon pólyából tekint rá. — Helyes mondás, — igy mosolyog Furuglyás. — Alig tudtuk lefogni a megvadult kocsmárost. Mindent összetört maga körül. ... Hogy érzi magát, kedves hadnagy úr? — Ne faggassa, — a segédtelekkönyvezető hajol Tamáshoz. — Szerencse, hogy nagyobb baja nem történt. Pihennie kell. Tóth bánatba áztatott hangja is megsimogatja Tamás arcát: — Megint alibej van a fején, hadnagy úr. Most is én tettem rá, mint akkor régen. Jó még, hogy annyira ordított a bika Vadász. Meghallottuk és lefogtuk. Székkel ütötte le, uaye? — Ne kérdezgessétek, — most Furuglyás ismételi. — Térjen jobban magához. Kemény fejünk van, hadnagy úr, de a szék alá csak akkor tartjuk oda, ha már nagyon kell. — Ápoló voltam, — igy mondja egy dörmögő hang. — A Gáth úr feje öt centiméteres törést szenvedett, a homloka is megsérült. Három hétbe beletelik, amig rendbe jön. A Furuglyás úr sérülése hasonló, de könnyebb természetű. 257