Darkó István: Deszkaváros

dolkoztunk, csak az a mentségem. Mások is így voltak av­val, én azt hiszem. — Vigasztalódj, Malvinka, én is, — csepp öregasszony lépett melléje, letette a kurtalábú konyhaszéket és leült rá. — Hagy jöjjek már ide közelébb . . . Bizony, akkor még nem tudtuk, hogy kik vagyunk, mik vagyunk. Most meg­tanultuk. Amikor szegény férjemet kinevezték tanárnak Véghelyre, azt hittük, hogy a főigazgatón, a bányafőtaná­csoson, Jávarkáékon, Bencsikéken, Gáthékon alul nincs is ember. Pedig van. A múltkor rosszúl lettem, sokat dolgoz­tam, megerőltettem magamat, rettenetes munka egy ilyen költözködés. Furuglyás úr akkor maga szaladt be orvosért. Gáth Tamás pedig rögtön kihozta az autóján és nem foga­dott el pénzt. Gömöri Lexi jött ki, ő kezelte még a gyer­mekeimet is, körülnézett a telepen és kinyilvánította, hogy ide bizony neki is kedve volna kiköltözni. Piócákat rendelt. Furuglyás úr mentett meg a szélütéstől. Én csak azt tudom, szavamat másba ne öltsem, hogy nekem nem hiányzik Véghely. — A fiaid mind Pesten vannak, Jolán néni, — Tóbiás­né megigazította a nagy-kendőt özvegy Galambosné vál­lán — és te itt maradtál Véghelyen. — Véghely közelében, édes lelkem. Ennyi az út, ame­lyet nekem is meg kellett tennem. Ennyi a szükséges tá­volság, amit szívszakadás nélkül megtehettünk. A Véghe­lyen hagyott gőgünk és itt, a tűz mellett ülésünk között van a megtett út. Csak két kilométer a földön, de a lélek­ben több. Jól érzem magamat közöttetek. Furuglyás úrnak köszönhetem azt is, hogy kiköltöztem. Szegény uram ru­háit régen ő csinálta, most meglátogatott és ő tanácsolta, hogy jöjjek ide. A lakás alig kerül valamibe, megélünk va­lahogy nyugdíj nélkül is. Csodálkoztam, hogy valaki ilyen nagy híve lehet a telepnek és most én még nagyobb let­tem. Mondom, hogy Gömöri doktort is ide csábítottam. Sippanós gyermekhang kiáltott közbe: — Éljen Furuglyás úr! 240

Next

/
Oldalképek
Tartalom