Szenes Piroska: Csillag a homlokán

kis ráncos szoknyáját a ruganyokon, felszabadult nevetéssel mondta: — Te csak egy nagy disznó vagy, Mara. Tudod? Mara öntelten nevetett. — Azt hiszed, mindenki olyan buta, mint te? Aki vesz, annak lesz, aki nem vesz, szamár lesz. Ezentúl Kata is igyekezett zsebébe dugni, amit lehetett, és csak rövid ideig érzett zavart. Ezentúl, ha esténként hazaszaladt, mindig hozott valamit alsószoknyája zsebében. Anyja beleharapdált minden darabba, élvezőn morzsolgatta töredező fogai közt: — Guta üsse az urakat, ezek értik a módját! Különös, amióta itt voltak az urak, amióta látták őket, mert eddig csak fogalom voltak, azóta gyakran elfogta az embereket valami komor bosszankodás. Kárörömmel gondoltak arra, hogy Pestről elkergették őket. — A csehek is, lám, nekünk ígérték a földet, ezek meg mind ide menekülnek — mondták az emberek. Katát ez nem érdekelte, nem is értette volna, ő megszokta anyjától a gutával ütögetést, amellyel a legártatlanabb tréfától kezdve a sötét haragig mindent elintézett. Nagyon megnőtt Kata a maga és mindenki szemében, amióta a kastélyba került, egész családjának fölébe került. Hiszen anyjának még városi hőskorában sem volt annyi jóban része, és nem látott, tanult annyit, mint ő tizenegy és fél éves korában. Ha későn este hazafutott Markával az egyre világosodó tavaszban, vígan szaladva neki a friss levegőnek, amelyet fölkavarva vitt be a mindig pállott szagú konyhába, elevennek és adakozónak érezte magát. Már nem is félt attól, hogy fölébred. Egy este a komornyik a kastély előtt állt a sötétben, cigarettázva, mikor ők, nevetve valamin, rohantak vissza a hátsó frontra kerülve. Nem vették mindjárt észre, és ő szó nélkül kinyúlva a sötétből, erősen elkapta Kata karját. A kislány rémülten felsikoltott, és mikor megismerte a komornyikot, csak még jobban megijedt. — Hol voltatok? Ök csak körülbelül értették, és rémülten felelték, hogy 62