Szenes Piroska: Csillag a homlokán

/ ismert, néha valami ismeretlent énekelt, ami azonnal elrepült, amint ráfigyelt. Ilyenkor csodálkozva felnevetett. A zongora szinte húzta abba a sarokba, ahol feketén és fényesen álldogált. Tavaszi nagytakarításkor, amint kissé egyedül maradt, izgatottan emelte fel a tetejét, és ujját végighúzta a billentyűkön. De hangot ütni nem mert, csak elképzelte, hogy melyiknek milyen hangja lehet, és akkor hogyan lehetne belőlük dalokat összeállítani. Néha azonban nem kellettek neki a dalok, unalmas dolog mindig csak egy sort leénekelni és megállni. Valami olyat szeretett volna, mint amilyet egyszer hallott a nagyságos asszonytól, olyan szélesen hullámzót és édeset. Ha azután bement, a szobalevegőt állottnak, a gyerekeket idegennek érezte. Ezek az úri gyerekek sikoltoztak, ha vidámak akartak lenni, és halvány arcuk piros foltokat kapott. Egyszer rájött a kívánság, hogy lemenjen a faluba. Olyan friss tavaszi este volt. — Tessék szíves lenni elengedni kissé Jela néniékhez — kérte a nagyságos asszonyt. — Édesanyám üzent neki valamit. — Mit? — (kérdezte szórakozottan asszonya. Kata zavarba jött. — Hogy tisztelteti — mondta. És mindjárt szégyellte magát, hogy valami jobb nem jutott az eszébe. Anyja minden hónapban írt, és mindig tiszteltette Jela nénit. Nem is azért akart a faluba menni, csak egy kicsit szeretett volna kószálni, faluban lenni, emberek közt. Elszaladt, hogy Bubi ne lássa, mielőtt elmegy. Futva ért le a faluba, mintha nagyon fontos dolga lett volna. Késő délután volt, jöttek az emberek hazafelé, ismerősök megszólították. De neki most olyan érzése volt, hogy lekéshet könnyen valami fontosról, és besietett Jela nénihez. Az ablak mellett ült a néni, csíkos rongyszőnyeget szőtt, megrendelést kapott rá a városban. Egy szegény öregasszony sustorgott a fülébe, aki ételmaradékokat szokott kapni tőle, ő csak ráinézett néha, és mosolygott. — No, mit hoztál, lányka? — kérdezte, mikor Kata belépett. 245