Szenes Piroska: Csillag a homlokán

Kijöhetnél este egy kicsit a konyha elé — súgta el Kata lehajtott feje fölött. — Nincs időm — dünnyögte Kata. — Ale,* hiszen vasárnap van! Egy félóra szabad időd lehet neked is. Kata nem felelt. Észrevette Bubika rátekintő rémült szemét, megfogta a gyerekek kezét, és elszaladt velük. Este a kisfiú nem akart lefeküdni. Médi már régen ágyban volt, ő még mindig talált mindenféle kifogást. Az édesanyja csodálkozott, Kata nem. Tudta nagyon jól, hogy mi az értelme Bubi kérő és szemrehányó pillantásainak, mégsem nyugtatta meg. Mégsem mondta: Bubusko, ne félj, nem megyek ki a konyha elé. Pedig a szíve elszorult, ha a kétségbeesett gyerekre nézett; de minél jobban sajnálta, annál dacosabb lett. Hát neki sohasem lehet egy kis szabad ideje? De tudta, hogy nem a szabad időről van szó. — Mért nem akarsz ma este lefeküdni, Bubika? — kérdezte az anya. A gyerek már kimerítette minden kifogását, és most egyszerre elvesztette önuralmát. — Nem akarok aludni! — kiáltott fel száraz torokkal. A nagyságos asszony figyelmesen nézett rá, aztán lehajolt és az ölébe vette. — Mondd meg, mért nem akarsz aludni, fiacskám? Kata megrezzent, zavarában lihegni kezdett, de Bubika a váratlan gyöngédségre elsírta magát, és belekapaszkodott az anyja nyakába. Kata úgy megsajnálta, hogy majdnem maga is sírni kezdett. Már szerette volna mondani, hogy nem fog kimenni, de asszonya előtt nem merte. A nagyságos asszony csak faggatta halkan a gyereket, az nem válaszolt. Az úr bejött a hálószobából, ahol már átöltözött. — Ne faggasd, kedvesem, a gyereket — mondta részvéttel. — Biztosan van valami oka, ha nem akar aludni. Hadd maradjon ma fenn velünk egy keveset. * Ugyan. 239