Szenes Piroska: Csillag a homlokán

rengett ide-oda. Majd halk énekhang szökött a zenehullámok hátára, a nagyságos asszony énekelt kissé tartózkodón egy lágy német pásztoréneket. — Még, még! — kiáltotta Médike tapsolva, amikor abbahagyta. Bubi és Kata egymásra néztek, Bubika szeme boldogságtól ragyogott. Egymásra néztek, és mélyen felsóhajtottak. — Most egy igen kedveset fogok játszani — szólt a nagyságos asszony, rámosolygott a férjére. — A mi vidékünkről való, Brandenburgból. A zongora hangjai most ugrálni kezdtek, mint a vidám és ügyetlen kisbárányoké. Kata halkan felnevetett. Magában követni tudta az éneket, sőt majdnem azt is tudta, hogyan folytatódik. Mert biztosan akkor szökdécseltek így a báránykák, mikor a ragyogó csillagot meglátták, és most az angyal énekének kell következni. Beleborzongott a gyönyörűségbe, mikor úgy is volt. Fényesség terült el mindenek fölött, és az angyal egyszerű, tiszta hangokkal énekelt. Szőke fején látszott a csillag, édes éneke átfurulyázott a lányka csontjain, és átrezgett idegein, mintha húrok lennének. Kata szeméből kibuggyant a könny. Aztán még egy karácsonyi dal következett, amelyet már nem értett, de a nagyságos asszony vidám mosollyal énekelte, és Médike forogni kezdett a zongora előtt. A nagyságos úr nevetett, fehér fogai kicsillantak barna szakállából, Bubika bátortalan hangokat görgetett a torkán. — Táncoljunk mi is, Bubusko! — kiáltott fel Kata. Már nem bírt magával, lábujjai bolondul mozogtak papucsában. Elkapta a kisfiú mindkét kezét, és forgatni kezdte. Lihegett, és a hangok is forogtak már körülötte, egészen elbódult, és rikkantgatott, mint a feketerigó. A gyerekek sikítozva nevettek. — No de ez már macskazene! — kiáltott a nagyságos aszszony. — Slussz! Hiába kiáltották, hogy még, még. Tíz óra volt, és örömtől fáradtan dőltek ágyba a gyerekek. Kata engedélyt kapott arra, hogy elmenjen az éjféli misére. Kiszaladt a konyhába, és már az ajtóban azt lihegte: 229