Szenes Piroska: Csillag a homlokán

Ez is nagyon jó mulatság volt, de Kata folyton azt kérdezte magában: Mikor fogunk énekelni? A felnőttek már elfáradtak a játékban, Anna kiment a konyhába. Az óra kilencet ütött. — Nos, gyerekek — szólt a nagyságos asszony —, késő van. — Akkor megyünk zongorázni! — kiáltott Kata. — Te csak úgy rendelkezel... Nézd csak! — Nagyságos asszony már régen megígérte. — Igen, igen! — kiáltották a gyerekek. — Mi énekelni akarunk! — Persze, kedvesem, hiszen megígérted — szólt az úr is, és méla barna szemével az asszonyra mosolygott. — Emlékezzél a karácsonyi énekre! — Űgy beszélsz, kedvesem, mintha az én keményszívűségemet is a karácsonyestével kellene megjavítani, mint az öreg Ebedmélekét... — nevetett kissé megbántottan a nagyságos asszony. Bement a szalonba, szép magas alakját egyenesen tartva, és leült a zongorához. Fekete selyemruhában ült a fényes fekete zongora előtt, tömött szőke kontyán csillogott a lámpafény, hosszú ujjú kezére krémszínű csipkekézelő borult. Könnyedén érintette a fekete-fehér billentyűket, és amint fejét felemelte, gyöngéd mosoly világította meg erős arcát. Háza népe ott állt körülötte, és mindenki elragadtatva nézett rá. — Sokkal inkább lehetne ő a grófné — gondolta Kata. Alig vette észre, amint a zongora halkan és ünnepélyesen 'Caegszólalt. Neki is olyan érzés volt éppen a szívében, hogy £sak akkor választotta el szíve érzésétől a zeneszót, mikor az hangosabb lett. Megrázkódott, és elbűvölten bámult az asszonyára. Most úgy látta, mintha sziklán állana fényes lába alatt letiport kígyóval, fehér ruhában, kék övvel és édes mosollyal. Nem csodálkozott rajta, Anna imakönyve se jutott eszébe, amelyben a lourdes-i Szűz Mária képét látta papírcsipkés keretben. Ez így volt természetes, egy pillanat múlva el is tűnt, és akkor már figyelni tudott a zenére. Bársonyfénye volt a zenének, és széles hullámokban 228