Szenes Piroska: Csillag a homlokán

san, gondtalanul, mint az élet testet öltött oktalan öröme, tisztán, mint a mezei pacsirták. Csak egy Marka nevű kislány nem énekelt. Rosszkedve volt, és vékony, színtelen hangja. Már nyolcéves volt, sovány és nyurga, csinos kis arca egész zöldesen sárga. Színehagyott kartonszoknyája csapzottan lógott le fejletlen csípőjéről, pruszlikja mint a hurka fogta körül derekát, karjai mint ideges ágacskák lógtak ki belőle. Mindig bosszúsan rosszkedvű volt, de ha elmerülve, csendesen üldögélt, valami különös, bús finomság fogta össze és simította ki ideges vonásait. Másszor, ha megharagították, sápadt kék szeme zölddé zavarosodott, és szikrázott belőle a gyűlölet. Ilyenkor sikoltozott, csikorgatta sápadt ínyében hegyes fogait, hogy még a nagyok is megijedtek tőle. Néha a földhöz vágta magát, és rángatódzott. Máskor meg olyan kedves volt, hogy elfelejtettek neki mindent. Okos volt, és szinte hétrét görnyedt, mikor kedveskedni akart valakinek. De ha megkapta, amit akart, már nem törődött senkivel. Kötekedő volt, és bosszúálló. Ha valakire haragudott, lesből támadt rá, vagy kitalált róla valamit, és ráuszította a fiúkat. És mit csinált a fiúkkal! Az erőseknek hízelgett, bámulta őket, és megtapogatta karjukon az izmot. Ügy tett, mintha félne tőlük, pedig nem félt. öt sohasem bántották. De néha valakit, aki tetszett neki, szántszándékkal magára haragított, gáncsot vetett neki, vagy nyelvet öltött rá. Aztán meglebbentette szoknyáját, és elszaladt. Szabad térre, mezőre sohasem futott. Csak istállókba, fészerbe, valahová sötét sarokba, aztán fejét elrejtve, hátat fordítva várta, míg rázúdul az üldöző. Fogát összecsikorgatta, remegő tenyerébe nevetett, mikor földre sodorták és megverték. Kata ilyeneket csodálkozva nézett. Egymás mellett laktak, és Marka csak vele barátkozott, bár kissé megvetőn és zsarnokian. Nagyon butának tartotta a kis Katát nevetgéléseivel, de kellett neki mégis valaki, akinek néha suttogva mesélt homályos dolgokat arról, ami egyedül érdekelte az egész világon. 20