Szenes Piroska: Csillag a homlokán

Kata felnézett az acélszínű tekintetbe, és bizalommal felelt: — Hudák Katalin. — Hány éves vagy? — kérdezte most már mindjárt egyenesen tőle. — Tizennegyedikben, kérem. — Szereted a gyereket? — Ó, hogyne, kérem. Nekünk is van egy kis Zuzikánk, akit nagyon szeretek, és ő is csak velem szeretett lenni. Kis korától én pólyáztam. Olyan nyugodtan nézett föl a nagyságos asszony arcába. Egyszer csak mégis, mint egy sárga láng, úgy villant fel lelkében a kis Misko emléke, aki miatta halt meg, és akire már nem gondolt soha. Megrázkódott egész testében. — Ha jól fogsz vigyázni a gyerekekre, és szeretni fogod őket, jó helyed lesz nálunk — szólt a hölgy, mereven ejtegetve a szlovák szavakat. — Igenis, kérem — felelt Kata halkan, és magában megfogadta, hogy úgy fog az idegen gyerekekre vigyázni, mint a szeme fényére, és akkor talán Isten az ő nagy bűnét megbocsátja. — Nyisd ki a ládádat — rendelte a nagyságos asszony. Csodálkozva és restelkedve engedelmeskedett. Kirakta egymás után sárga virágos delénszoknyáját, fodros ünneplő blúzát, két régi kartonszoknyát munkába, hozzá pruszlikot, két vállas inget, pendelyszoknyát, és végül ott maradt alul a fekete szobalányruha, a kötők és fejkötők, a két pár fehér vászon, hímzett ing. — Grófi szolgálatának emléke és eredménye. — Hát ez mi? — kérdezte a nagyságos asszony gyanakvó szigorral. Megmondta, de úgy szégyellte magát a csipkés holmik fölött, amelyre odahaza is csak lopva nézegetett, mintha lopott holmi lett volna, és megtalálták volna nála. — Ezeket nálam ne hordd! Nem valók parasztlánynak, és csak maradjon meg mindenki a helyén — mondotta a nagyságos asszony. — Majd nénéd szerez neked még két inget a fizetésedből, hogy tiszta lehess. 190