Szenes Piroska: Csillag a homlokán

— Én tiszta vagyok most is — felelt Kata halkan, szégyentől dacosan. Háta mögött a cseléd nyersen felnevetett. — Ne feleselj! — szólt szemöldökét összehúzva a nagyságos asszony. — Azt nem szeretem. Van sűrű fésűd? Kata égő szemmel mutatta meg a kis vastag szarufésűt. — Ne légy makrancos! — intette őt a nénje. — Szó nélkül engedelmeskedj a nagyságos asszonynak, aki csak a javadat akarja. Kata ráemelte nénjére könnyes szemét, de az már elfordult tőle. A nagyságos asszonnyal beszélte meg a vasalást, amelyet mindig ő végzett itt, aztán elköszönt. — Ha valami tanács kell, csak szaladj el hozzám! Ha van időd — tette hozzá, és elment. Kata visszarakosgatta holmiját a ládácskába. — Anna — szólt a nagyságos asszony a nagy testű nőhöz —, mutassa meg a lánykának, hová teheti holmiját. Azután te mosd meg a kezedet és arcodat az úttól, és gyere be! — No, te jó szájú lányka — kezdte Anna —, itt van az én szobám. — Kinyitotta a spájzzal ellenkező ajtót. — Te a gyerekszobában fogsz aludni, és csak a holmidat tarthatod itt. Szép kis szoba volt az Annáé, rózsák voltak a falára festve, és ennek is cifra rács volt az ablakán. A fehér padlóra csíkos rongyszőnyeg volt borítva, barna faágy állt benne, kis asztal két nádszékkel, barna szekrény, pléhállványú mosdó, fölötte tükör. Kata megállt a ládikájával. — Csak tedd a szekrény melletti sarokba, ott megmaradhat. A nagykendődet meg a csizmádat is ráteheted. — Nem tehetném a szekrénybe a ruháimat? — A szekrénybe? Nem, kedvesem, az az enyém. A kislány most nézte meg jobban Annát, és ijedt zavarral látta, hogy lóarca van. Hosszú, száraz, barna arca, barna, felvillanó szemmel, hosszú, keskeny ajkú szájjal, és ha csúfondárosan nevetett, megmutatta hatalmas ínyét és nagy sárga fogait. Néha, mikor haragudott, éppen olyan dühösen fehérlett föl a szeme fehére, mint a haragos lónak. Kata nem szólhatott semmit, megmosakodott, és pirosra 191