Szenes Piroska: Csillag a homlokán

a kastélyba. A kislány halkan köszönt jó estét, és az ember felderült barátsággal mondta: Adjon Isten. A gyerek nem felelt semmit. Amint kiléptek, egy parasztasszony jött velük szembe korsóval a kezében, és gyűlölködő pillantást vetett Jela nénire. De az rá se nézett, nyugodt biztonsággal haladt, és csak megjegyezte: — Kéne a lányának a fiam. De ahhoz nem kócos zsellérlány való. Az úri házhoz a templomtól oldalt vezetett egy széles jegenyesor. Már lehullajtotta kemény leveleit a jegenye, ott zörögtek sárgán a lábuk alatt. Az úri ház is átsárgállott a nagy, kopasz vadgesztenyefákon, amelyek mohos kőkerítése mögött állottak. Dupla tetejű, tömzsi épület volt, ablakain fehérre meszelt, cifra ráccsal. Az oszlopos kapu nyitva állt, kavicsos út vezetett a feljáróhoz a ház elé, de a tyetka oldalt került a konyha felé. Óriási és ragyogó tiszta konyhába értek, ahol csillogóra súrolt konyhai szerszámok díszelegtek a falon. Már itt is meleg, úri szag érzett, Kata jólesőn szippantott belőle. Először egy nagy, csontos parasztnőt látott, aki tésztát dögönyözött a gyúródeszkán. — Benn van a nagyságos asszony? — kérdezte Jela néni barátságosan. A nő morogva válaszolt: — Itt van a spájzban. Egy mellékajtón magas, széles vállú hölgy lépett ki büszke tartással. Kötény volt rajta, és igen egyszerű ruha, de acélkék szeme élesen és parancsolóan nézett. Arca szép lett volna, ha nem olyan erős vonású, de a haja gyönyörű, hamvas szőke, dús és puha volt. Nagy kontyba sodorva hordta a tarkóján. — Kezét csókolom, nagyságos asszony — szólt a tyetka. — Elhoztam a kislányt. — Hangja a tiszteletnek és bizalmasságnak helyes keveréke volt. — Hogy hívják? — kérdezte a hölgy figyelmesen szemlélve a kis Katát. Furcsán beszélt szlovákul, de szép mély hangja volt. 189