Szenes Piroska: Csillag a homlokán
fejüket az idegen öltözetű kislány felé. Egyszer megállt pihenni, letenni kicsit a ládát. Félreállt az útból kitérni a szekérnek, amelyet két kócos lovacska húzott csendeskén. Bakján borostás, öreg szlovák üldögélt, ránézett a kislányra ráncoktól pókhálózott, éles kék tekintettel, és megkérdezte: — Hová mégy, lányka? A kocsi ment, míg beszélt is. Kata rámosolygott fekete szemével az öregapóra, és megmondta, hová megy. — Hó! — szólt az öreg lassan a lovaknak, a kocsi vonakodva megállt. — Ülj fel akkor, nénéd megkért, hogy ha látlak, vegyelek fel. Kata megörült. Fölmászott a szekérbe. Az újra elindult. Eleven szemmel várta, hogy az öreg megszólítsa, de az nem szólt. Hátra sem nézett rá. Kata hát a vidéket nézte. Völgyben jártak, de nagyon széles, termékeny völgyben. Ám egyre felfelé vezetett az útjuk, és a hegyek egyre közelebb jöttek. Szép, tarka erdők halmozódtak kétoldalt egymásra, sok pirostarka színnel, mert hosszú volt az ősz, de már erősen ritka lombbal. Folyton hullottak le a színes levelek, mint az eső, puhán és megadó bánattal. Egy útszéli, magányos bükkfán mókus ült szökésre készen, fekete gyöngyszeme rebegett. Kata megrezzent örömében, szólni akart, mutatni a kis mókust. De az abban a pillanatban eltűnt a rőt lombokban, mintha elolvadt volna. Az öreg közönyösen pipázott. Felbaktattak egy nagy partra. Mikor a tetejéJoe értek, megint kiszélesedett a határ. Az erdős hegyecskék megint szétszaladtak, hátrahúzódtak az ég pereméig, és ölükben tartottak egy nagy, hullámos földdarabot. Szemben, még messze, fehérlett a falu. — A mi falunk — szólalt meg az öreg, fejével előrebökve. Oldalt az erdőhöz lapulva még egy falu látszott. Az út szinte szabályosan metszette át a hullámos síkot. Jobboldalt keskeny csíkokban futottak oldalvást az erdőkig a földek frissen fölszántva, sarjadzó új zölddel, másutt még kukoricakóró állt száraz, fekete bajusszal vagy hüvelyesféle el185