Szenes Piroska: Csillag a homlokán

száradt bokra. A másik oldalon nagy, egyforma táblák álltak frissen felszántva. Amint az ő falujukhoz közeledtek, egy nagy táblán még valami száraz növényzetet láttak, és föléje hajladozva tarka asszonyokat. Babot szüreteltek kötényükbe, majd zsákokba öntötték. Egy rövid kabátos, csizmanadrágos férfi állt mellettük, éppen feléjük nézett. — Ott a gazdád — mondta az öreg —, a bérlő úr. Kata elfogódva nézett feléje, az arcát nem láthatta a távolságtól, de látta, hogy szakállat visel. Ezt különösnek találta. — Ezek az ő földjei — mondta az öreg a nagy táblákra mutatva. — Azok meg a mieink, parasztoké. Kata csak nézte a közeledő nagy darab földet, óriási kékeszöld szőnyeget. Káposzta, káposzta, ezer meg ezer fodros, acélszínű káposztafej ült a földön, összefutó, ferde sorokban, harsogva a napban. — Ki fogja megenni ezt a sok káposztát? — nevetett fel a lányka. — No, te bolond! — szólt feddően az öreg. Így értek be a kis faluba. A templom szemben felszaladt a hegynek, fából való lilásbarna tornya volt, félig nyílt zsalugátere mögül kitekintett a harang. Itt a faluban a kis fehér házak ablakai kékre voltak festve, és Katának az elmosódott emlékű, régi falu jutott az eszébe. Egy sor rendes háza volt csak ennek is, zsindelytetővel vagy cseréppel. Ami emögött bújt a hegyoldal alá, nagyrészt zsúptetejű viskó volt, zöld mohával borítva. — Itt a nénédék háza — mutatott az öreg egy szépen meszelt házra a főutcán, és megállította a lovakat. Az udvarra egy alacsony, kövér asszony lépett ki, és jött a kerítés felé. Kata rögtön látta, hogy ez a nénje. Mintha az anyja arcát összekeverték volna valami más arccal, rosszul. Néha kivillant a mamka arca, és ez olyan furcsa volt. — Hát megjöttél? — kérdezte, mikor Kata lemászott a kocsiról. — Hogy volt az utad? Kata mosolyogva ránézett, és látták, hogy egyazon csillogó, fekete szemmel tekintenek egymásra. 186