Szenes Piroska: Csillag a homlokán

— Te, te! — nevetett rá az asszony. — Olyan szemecskéd van, szívem, mint egy kisborjúnak. Mindenki fölnevetett, és Kata szégyellte magát. Délután megérkezett. Az ő kis állomásukon senki sem szállt le. Nagy dologidő volt, nem utaztak az emberek. De akármilyen gyorsan ment át a falun, mégis meglátta egy öregasszony, akinek lánya kint volt az aratásban. — Hát te? — kérdezte, és öreg, ráncos arcát aggódó gyanakvás elevenítette fel. — Történt valami veletek? — Csak én ... csak velem ... mert nem bírtam a munkát. — Hát kicsi is vagy te ahhoz — mondta megkönnyebbülve az asszony. — És az én Marám hogy van? — Jól van, nincs semmi baja — sietett Kata felelni, és elhagyni az öregasszonyt. Otthona és anyja közeledtére félelem szállta meg, kívánkozott hozzájuk, és mégis reszketett, a világ elborult körülötte. Csak minél előbb benn legyen a szobában, ez volt egyetlen gondolata. De .anyja a csendes, nyári udvaron fogadta, foltozott. — Jesszusmária ... te lányka! — Igen, igen... — hebegte Kata. — Hazajöttem, mert nehéz volt, mamicska. No, jöjjön be! Az anya fölállt, és szó nélkül bement, aztán szembefordult Katával, és a szeme csupa várakozó rémület volt. A kislány csak ránézett, és hangos sírással rávetette magát. — Gyerekem — szólt rekedten az anya —, gyerekem, mi bajod ? Kata fuldoklott a könnyeitől. — Marát akarta bántani, és a sötétben engem bántott... Anyja megdermedve hallgatta. — Látod, lánykám, mi történik azzal a gyerekkel, aki nem hallgat anyja szavára?... — kérdezte később nehéz, elfúló lélegzettel. — Igen — zokogott Kata. — Igen. Belekapaszkodott anyjába, hogy az majd eldűlt. — Neked a barátné szava több volt... — Hirtelen felkiáltott: — Az a gyalázatos lány, az az oka mindennek! — kitépte magát Kata karjából, és esze nélkül szaladt az udvarra. 167