Szenes Piroska: Csillag a homlokán

— Ha tudod, mért, jó, ha nem tudod, úgy is jó. Azt megkapjátok, amit én ígérek, a szavam szerződés. Nem is mással, csak veled akarok én beszélni. Te szedd össze az embereket, én meg neked fizetek. — Hát jól van, tekintetes úr — felelt Zelenyák elgondolkozva. — Akkor hát legyen így. Tessék a dolgot rám bízni. — Jól van, fiam ... Hát százötven embert, ötven asszonyt. Te pedig fejenként egy koronát kapsz. Hátradőlt székében, jelezve, hogy nincs több mondanivalója. Sűrű szemöldöke alól, amely mint fehér hernyó feküdt szeme fölött, kissé gúnyos, csillogó pillantást vetett Zelenyák elgondolkozott arcára. Az megmozdult, és fölkelt. — Isten áldja meg, tekintetes úr — szólt. De már nem ő nyújtott kezet, mint a parasztok szokták, megvárta, míg az ispán nyújtja oda a magáét. Kiment, és helyet adott a lányoknak. — No, te Hepela — szólította az öreg csúfolódó félmosollyal Pólát —, hát te már megint itthon vagy? Tán zabban ülsz te abban a városban, hogy soha sincsen maradásod? — Nem tudok én maguk nélkül élni, tekintetes úr — nevetett Póla megriszálva magát. — Aratásba mennék most, tekintetes úr. — Hát a városban már kevés a baka? — kérdezte az öreg. — Mint a szemét, annyi van, tekintetes úr. — Meg olyanok is, mi? — nevetett az öreg. — Hát a két kölyköt meg mire hoztad? Tán grófi szolgálatra szántad őket megint? — Nem kölykök már ezek, tekintetes úr, tizennégy évesek. Marokszedőnek éppen jók lesznek. — Még ráérnek aratásba menni. Nincs az ilyenekből haszon. Enni annyit esznek, mint egy nagy, dolgozni felét se. — Mi tudunk dolgozni — kockáztatta meg Marka halkan. — Csus,* ne gágogj! — szólt az öreg. — Nem veled beszélek. — Aztán már unottan fordult Pólához. — Láthat* Hallgass. 99